Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Dr. Buza Péter: Az a novemberihajnal...

is volt hajlandó fogadni keszthelyi kastélyában az arisztokrációt buzgón látogató „kormányzó urat". Amikor aztán már nem tudott kitérni a magát meghívatni igyekvő Horthy környezetének zaklatásai elől, fél órában szabta meg az „audiencia" időtartamát. Mondván, hogy ennyi ideje van, mert indul szalonkázni... Ráadásul a főbejárat elő gördülő gépkocsiból kiszálló Horthyt a huszár a melléklépcsőhöz irányította — gazdájának üzenetét tolmácsolva: itt csak koronás fők léphetnek be! — Számomra azonban nem ő a család legizgalmasabb figurája. Én Erzsébet királyné társalkodónőjét, tolnai Festetics Mari grófnőt tartom annak. A hétszemélynök, Kristóf édestestvérének, az osztrák örökösödési háború neves tábornokának Söjtörön született dédunokáját! Birtokomban van a naplójának egy töredéke. Az abban olvashatók és más adatok alapján is, úgy vélem, élénk szellemű, élénk politikai érdeklődésű, magyarságát tudatosan vállaló nő volt, bizonyíthatóan szerepet vállalt a kiegyezés körüli kötélhúzásban — ha erről nem tud is a történettudomány. A család ugyanis — mint már említettem — Söjtörön élt. Gyakori vendégük volt Deák Ferenc, a ház barátjának számított. Az információs lánc tehát valahogy így festett: Deák Ferenc, Festetics Mari, Erzsébet, Ferenc József... Megérdemelne valamelyes históriai kutatást ez a „közvetítés"... Egyébként híresen szép lány volt a grófnő. Vőlegényéről mondott le az imádott Erzsébet kedvéért, akire hasonlított is, termetben, arcban. Igy aztán neki keilett vállalni a dublőz szerepét. Mindig egyforma frizurával, ugyanolyan ruhában jártak. Erzsébet ugyanis félt a merénylettől, s ezzel is csökkenteni próbálta a személyét fenyegető veszélyt. Furcsa szerep. És különös véletlen, hogy Mari — betegsége mintt — éppen akkor nem volt mellette, amikor a Genfi-tó partján meggyilkolták. . . * Tolnai Festetics Mária különös politikai szerepéről Eötvös Károly is megemlékezik Deák Ferencz és családja című művében: „Tolnai gróf Festetics Sándornak három szép leánya volt: Adél, Mothild, Mária. Söjtörön laktak többnyire. Söjtör Deák Ferencz apai és anyai öröklött birtoka volt. Mikor a kis grófleányok föl kezdtek cseperedni. Deák már akkor is ismerte őket. Talán legjobban kedvelte a legkisebbiket, Máriát. . . Alig ismert, de mégis történelmi szerepe volt e grófnőnek, ő volt egyik udvarhölgye, társalkodója s mondhatni barátnője Erzsébet királyasszonynak. Nagy következése lett ennek. Mária magyar leánynak nőtt fel a szó igaz értelmében... Ily nő jutott el a királyné mindennapi bizalmas társaságába. El lehet képzelni, hogy a nemes királyné miért szerette úgy meg nyelvünket és nemzetünket." Mari grófnő idősebb korában is Söjtörön, Zala megye egykor legnagyobb lélekszámú községében élt. Itt is halt meg 1923-ban, 84 éves korában. A régi temetőben, a család elkülönített sírkertjében mégsem lehet fellelni a nevét. A kastély azonban áll. Ma iskolának ad otthont. Az iskolai sportpályát az egykori park évszázados gesztenyéi, platánjai veszik körül. A község idősebb lakói még emlékeznek rá. Szívesen elbeszélgetett a falubeliekkel — mondják. Szerényen élt, nem viselkedett feltűnően. Rangját és múltját sohasem emlegette. Nevét is csak egy már majdnem olvashatatlan márványtábla őrzi kint a temetőben. Unokaöccsének, Viktornak emléktáblája: „Tolnai gróf Festetics Victor, született: Tolna, 1840 — meghalt: Schönbrunn, 1884. Az egyetlen feledhetetlen legjobb és örökké gyászoltnak szerető Mari nővére. Távolléted tenger fájdalom, de örömmé fog válni, ha viszontlátlak." A grófnő nevét nem őrzi a történelem. De azt sokan tudják: ennek a főrangú családnak voltak progresszív tagjai, akik rászolgáltak az elismerésre. Ám még többen tudják, hogy a Festeticsek utolsó hazai közéleti figurája, Sándor, milyen szerepet vállalt a magyar történelemben. Alapítója, 1933 és 1938 között vezetője annak a nemzeti szocialista — nyilaskeresztes — pártnak, amelynek tagjai közül kerültek ki Szálasi legelszántabb bérencei. Az utolsó „jegyzett" Festetics így lett a híres család hírhedt — és tegyük hozzá: családjához is méltatlan — örököse. * A pesti egyetem orvosi kara 1847-ben veszi meg tehát Festetics Antal tízholdas parkját. Voltak akik sokallották a területet. Stáhly, a kari igazgató másként vélekedik: „Meg nem fontoltatott, hogy a jó isten és bölcs kormányunk segedelmével a pesti tudományi egyetemnek egy ragyogóbb jövendője leend; elegendő lesz-é akkor egy kéz tenyérnyi füvész kert?!" A hányatott sorsú egyetemi botanikuskertnek ez a negyedik „állomáshelye". Volt már a Krisztinavárosban, onnan a Ferenciek kertjébe, majd a Múzeum körútra került. S alighogy kitelepülnek az ígéretes, új területre, a forradalom közbeszól. Csak az 50-es évek közepén kezdődhet el a munka. Az ezt követő néhány évtized a fénykor. Elkészült a ma is álló nagy üvegház — 1864—65 között. Tervezője, Diescher József nagyszerű munkát végzett. Az épület vasszerkezete a Nyugati pályaudvaréval egyidős, szép és a maga idejében a legkorszerűbb. De már a XIX. században megkezdődik a „kéz tenyérivé" zsugorodás... 1890-ben négyezer négyszögölet hasítanak ki a területéből: ezen épül fel a szülészeti klinika. Ujabb súlyos érvágás következik: 1906— 1911 között megmaradt területének kétharmadát veszti el a Füvészkert a klinikai blokk építése miatt. A mai egyetemi botanikuskert csak önmaga csonka emlékműve. Régi dicsőségét egyedül Festetics Antal egykori vadászkastélya őrzi. Amely — igaz csak egyetlen napra — tragikus történelmi esemény színhelyéül szolgált. * — 1936. szeptember 14-én kerültem ide, a kertbe, 44 esztendeje... Cselédember voltam. Abba az időkorba, hogy megnősültem, anyámnak nem tetszett a menyecske, mert az én feleségem nem parasztlány volt, hanem kereskedőlány. Mert neked — mondta — arató nő köllött volna, aki fölszedi utánad a markot. Én pedig azt mondtam: Anyám, ha egyik lába a koporsóban lesz, akkor is ez lesz a feleségem. De meglett a harag, nem beszéltünk velük. Anyám, mikor elkerült az utcán, sírt. Apám mellett elmentem, és nem köszöntem neki. Én ezt nem bírtam. Azt mondtam a nejemnek: Jössz velem! — Követlek bárhová! — felelte. Budapestet csak térképről ismertem, az iskolából. Aztán elgyüttünk ide. És ez a kert megmentett sok veszélytől! Mert az én feleségem beteg lett 1937 elejével, 17 évig beteg volt aztán. És mikor be köllött volna vonulnom katonának, nem mentem el, mert azt mondtam: hogy hagyjak itt egy ágyban fekvő asszonyt? Lőjenek agyon itt, de akkor sem megyek el. Legalább meghalunk együtt. És 10 órakor kitelefonáltak a minisztériumból, hogy a kert akit föl akar menteni, adják be! Persze csak egyedül voltam én itt, hát én lettem a fölmentett... Én azt hittem, hogy... istenem de jó volt ez. . . — 1944. november 23-án volt ez. Vagyis úgy kezdjük el, hogy Szabó Gyuriék laktak itten, vagyis Szabó professzor, de ő, aki az igazgató volt, már meghalt akkor. A fia, Gyuri még itt lakott az anyjával. November 19-e Erzsébet-nap, akkor kaptuk mi az első belövést, itt az utcánál. És azt mondja nekem, hogy megkér engemet, menjek ki, nézzem meg az utcát, hogy ilyen és ilyen típusú ember nincs-e a halottak között. . . Kérdeztem: miért nem megy ki a Gyuri úr? — Mert nem merek. — Hát jó, akkor majd én kinézek. — Mentem oda, hát egy család feküdt ottan, köszöntöttek itten Erzsébetet, de ha kicsit előbb elmennek, azok sem haltak volna itt meg... Aztán két német katona is feküdt az utcán. Mondom neki, nincsen itten, csak egy házaspár fekszik meg négy gyerek meg két német katona. Senki más nincs itt. Aztán ezzel elmúlt. Hogy magam voltam itt a kertben, én vittem a prímet, mindenféle formában. Oda fát köllött bevinni, vizet be köllött vinni, a kazánokat még akkor én fűtöttem. 23-án hajnalban — 4 óra lehetett — még nem akartam fölkelni, mondom, kimegyek az üvegházba, rakok a tűzre, és majd aztán később kigyüvök. De csak úgy gatya, ing és hosszú félkabát. Gyüvök kifele, látom én, hogy a kastély körül valakik lapulnak. Úristen, kik vannak itt? Fogtam a piszkavasat, gyüttem arrafele. Mikor a saroknál gyüttem, azt mondja nekem valaki: Állj! Mondom: azt hiszem, én vagyok itthon! Azt mondja valaki onnan: Lőjj bele, ha nem áll meg! Mondom, akkor inkább megállok. Ez volt az egész. Én aztán álltam, fáztam ott, mert azért november 23-án már hűvös volt. Ácsorogtam, de senki nem szólt hozzám. De nem is mentem sehová se! A portás meg az utcánál állt, ott állt gatyába-ingbe, az engedte be üket. Nem tudtam, hogy ezek csendőrök! Mikor aztán jó darabig ott voltunk, akkor azt mondják nekünk: oszolj! el van fogva! Hát jól van akkor. Én visszagyüttem, fölvettem a ruhámat, mentem föl, hogy majd befűtsek ott fönt, és abban a pillanatban adott nekem a Szabó Gyuri három füzetet. Nem tudtam, mit csináljak ezzel, ő sem mondott semmit. Elégessem, vagy csak letegyem? És én letettem a fal tövibe, mert sötét volt, nem volt világítás, 20