Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szatmári Jenő István: Alumínium — minden színben

UM - MINDEN SZÍNBEN sal, amely riasztó az építész és egyáltalán a szépérzékkel bíró ember számára. Ezek után sokan nem hinnék el, hogy van bordó, aranyszínű, zöldessárga, barna, szürke vagy éppen csillogó fekete alumínium is. Pedig igaz, ha nem is szó szerint. Mert nem a fém maga változtat színt, hanem a felülete színezett. Autoszifonnál és más konyái eszközöknél sokan találkozkoztak már piros, zöld — egyszóval tarka — színekkel, de azt már kevesebben tudják, hogy nem egy modern középületünknél is a színezett alumínium egy korszerűbb módon előállított változatából készültek a homlokzaton vagy a belsőépítészeti megoldásoknál látható szemkápráztató, színes lemezcsodák. Pedig ma már nemcsak itthon, hanem külföldön is találkozhatunk ilyen csillogó, szép, színes épületekkel, amelyek egy magyar kutatóintézet kollektívájának eredményes munkáját bizonyítják. * A témát és a kutatókat majd egy évtizede ismerem. Akkortájt születtek az első eredmények: az Országos Vízügyi Hivatal színes homlokzata mutatta első ízben: így is lehet. Mi történt azóta, milyen újabb eljárást, eredményt értek el, és ezt hol, milyen formában láthatjuk? Ezzel a kérdéssel kezdtük a beszélgetést dr. Szontágh Endrével, a Magyar Alumíniumipari Tröszthöz tartozó Alumíniumipari Tervező és Kutató Intézet tudományos osztályvezetőjével: — A főváros utcáit járó ember nem is biztos, hogy tudja: hol s merre találkozik alumínium borítással, burkolattal — válaszolta. — Említhetném a Corvin Áruházat, a metró mozgólépcsőinek oldalfalait, de nem is ez a lényeg. — Hanem? — A köztudatban mint korrózióálló fém él az alumínium. Az is, ha, mondjuk, a közönséges szénacélhoz hasonlítjuk. De a gyakorlatban már nem mindig az, vagy legalábbis nem mindig felel meg a követelményeknek. Különösen az építőiparban felhasznált alumínium felületét kell védeni, a korróziónak tartósan ellenállóvá tenni. Például egy nyílászárótól 30—50 év élettartamot „követelünk", de a városi-ipari légszennyeződésnek vagy a kemizált mezőgazdaságnak meglehetősen agresszív korróziós hatása van. A fém felületének korróziós védelme el kell hogy lásson esztétikai funkciót is. Itt kapcsolódik a mi kutatócsoportunk munkája a színes alumínium homlokzatok megvalósításához. — Van ehhez valamiféle „kutatói hitvallásuk"? — Amikor a kutató álmodik, álma nagyon is gyakorlati, és ha többet tud tenni, mint ami a probléma gyors megoldásához éppen elég, akkor új lehetőségeket teremt, esetünkben például, az alumínium értelmes felhasználásának új módjaihoz. — A gyakorlatban? — Az építőiparban felhasznált alumínium felületvédelmére két alapvető módszert alkalmaznak ma: a festést és az anódos oxidációt. Az előbbire példa: folyamatos szalagfestő berendezésen készült a Corvin Áruház homlokzata, a metró mozgólépcsőalagútjainak álmennyezete, és ilyen megoldások láthatók a Mártírok útján felújított épületeken. Érdekes példa a Komjádi uszoda tetőszerkezete, ennek építési-szerelési rendszerét — ALUDONGA néven — intézetünkben dolgozták ki. Ez a tető kívülbelül festve van. Nem véletlenül, hanem egy korábbi tapasztalat alapján. Sokan emlékezhetnek még a városligeti BNV területén felállított, hasonló íves szerkezetű pavilonra. A felületvédelem hiánya miatt a korrózió olyan károkat okozott benne, hogy amikor a vásárt Kőbányára telepítették, nem volt érdemes szétszedni és ott újra felépíteni. A Komjádiban ilyen már nem fordulhat elő. — Az anódos oxidáció a nem kémikus olvasónak nyilván keveset mond vagy éppen talány, pedig ez az, amit a köznyelvben — helytelenül — „eloxálásként" emlegetnek. Röviden úgy írhatnám le a folyamatot, hogy ennek során magát a fémet alakítjuk át saját oxidos védőrétegévé: az alumíniumot „felhígítjuk" oxigénnel. A kialakuló felszíni védőréteg színtelen, mert az alatta lévő fémalumínium színét látjuk — erről volt szó a már idézett frankfurti példában — ugyanakkor finom pórusok járják át. A már szintén említett autoszifon példánál ezt a fémet szerves színezékoldatba mártják, a színezék a pórusok csatornáiba kerül, ott kötődik meg. Ezt végül műgyantafilmmel rögzítik. Az így kapott szín tetszetős ugyan, de élettartama nem elegendő az építőiparban, mert a levegőben lévő korrodáló anyagok, elsősorban a kéndioxid, hamar és „eredményesen" kikezdik. — Mit lehet tenni ellene? — 1965-ben fejlesztették ki az első, úgynevezett „direktszínező" eljárást, amelynél — korlátozottabb színválasztékkal ugyan — egy művelettel sikerült előállítani színtartóbb arany-bronzbarna felszíni réteget. Itt már más a színezés mechanizmusa, nem alkalmazunk színezőanyagot, azaz „festéket", hanem a már említett felszíni védőréteg szerkezetének megváltoztatásával érjük el, hogy maga a réteg legyen sárgás színű. Ez a réteg színáteresztő, tehát átbocsátja az alatta lévő fémalumínium színt is. És a két szín együtt látszik aranylónak, bronzbarnának. Ez lett a „divatszín" idehaza. A Martinelli téri OMFB-székház, a Parkolóház, a Hilton vagy a Thermál burkolata és nyílászárói már ezzel az AUTOKOLOR-eljárással készültek, és ilyen színes elemeket használtak a vilniusi operaház építésénél is. Akad persze rossz példa is. Szürkés-bronzos színek állíthatók elő egy másik eljárásunkkal. Ilyenből készítették a nyílászárókat, és ehhez választották az említett arany-bronzbarna színt a burkolathoz — az eredmény pedig a Roosevelt téri „terepszínű" új épületkolosszus, amit a mi szándékainktól teljesen idegen szüleménynek tartunk. — Miért kellett még újabb eljárásokat keresni? — Egyrészt, mert ez az eljárás igen energiaigényes, másrészt szerettük volna bővíteni a színválasztékot is. — Hogyan? — Visszatértünk az első elvhez, a színezéshez, de minőségileg más, új szinten. Ha egyszer a szerves színezékek a napsugárzás, a kéndioxid hatására bomlanak, nem színtartóak, de a felületi oxidréteg pórusai megvannak, egyszerű az ügy: más színezéket kell oda „beültetni". Az elektrolitikus színezés azt jelenti, hogy a pórusokba fémsók oldataiból árammal — kisebb áramsűrűséggel — fémszemcséket redukálunk. Ha ilyen eljárással dolgozunk, a színt adó fématomok, atomcsoportok nem a védőréteg felszíne közelében telepednek meg, hanem „mélyebbre", az oxidréteg és a tiszta fém „határára" kerülnek. A felette lévő oxidréteg védi a színező „idegen" fémet a mechanikai-fizikai hatásoktól, és mivel itt a „színezék" nem szerves, így nem reagál annyira az időjárásra, a kéndioxidra sem. — Milyen fémekkel színeznek? — A kolloidkémiából ismert: ha a fémeket olyan apró részecskékre sikerül „aprítani", amelyek már csak néhány száz atomból állanak, akkor egészen más színt adnak, mint amit „megszoktunk" tőlük. Például: az arany bíborlila, az ezüst aranysárga, a réz a rézvörös és a bordó szín között játszik, egészen a feketéig ad árnyalatokat, míg a nikkel, az ón fekete vagy sötétszürke „színt" képez, csökkenti az oxidréteg átlátszóságát. — Arany, ezüst? Ritka, manapság egyre drágább fémek. Megéri ezeket alkalmazni? — Csak kísérletnél használtunk aranyat. Az ezüstnél pedig csak egy grammot tartalmaz az oldat literenként. így már megéri. Ráadásul, nemcsak egy-egy színt tudunk „kihozni", hanem — az alkalmazott munkafeltételektől függően — egész színskálán „játszhatunk" a halványsárgától a zöldesaranyig, a szürkétől a mélyfeketéig. — Hol alkalmaztak már ilyen új, ELEKTROKOLOR-eljárással színezett alumíniumot? — A KISZ Központi Bizottságának új épületénél, a Pozsonyi úton, a Szikra Lapnyomda új angyalföldi üzeménél, az Árpádhíd tövében, a győri színháznál, de ilyen lemezekkel van burkolva például a moszkvai kőolaj- és gázipari minisztérium, a szovjet honvédelmi minisztérium és Szófiában a bolgár külügyminisztérium épülete is. Szatmári Jenő István 27