Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szatmári Jenő István: Alumínium — minden színben

írt képversek jutnak eszünkbe, amelyek a hellenizmustól a manierizmuson át napjainkig megkísértették a költőket. Itt viszont maga a mértani alakzat igazsága a lényeg; a csata, a páncélos vitéz, a lebukó ló, a kard, a lándzsa és a nyíl csak keretül szolgál. A motívumok zsúfoltsága, a bizarr alakzatok és csalóka perspektíva, a hihető és hihetetlen állandó keveredése jellemzi a kiállítást. És természetesen az irónia, amely hihetővé teszi a fikciót, és segít felülemelkedni a tárgyiasságon. Különösen nagy érdeklődés előzte meg a sorozat zárókiállítását. Míg a korábbi rendezők jórészt ismert anyagból, tudatosan válogattak, Beke László lényegesen többet bízott a művészekre. Kemény és lágy címmel programot adott a tárlatnak, bár a fogalmakat nem értelmezte, csak megnevezte. Mindenkire rábízta az értelmezést. Volt olyan mű, amely kifejezetten ene a kiállításra készült. A tárlat tizenhárom résztvevője (Altorjai Sándor, Birkás Ákos, Baranyay András, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Károlyi Zsigmond, Kelecsényi Csilla, Pauer Gyula, Schmal Károly, Szenes Zsuzsa, Türk Péter, Vető János és az Indigo csoport) pontosan megérezte: a fogalmak a kortárs művészet két fő irányzatát jelölik: a kihívó, meghökkentő, sokszor drasztikusnak tűnő, ütő erejű „kemény" műveket és a bensőséges, meditativ, szubjektív, vallomásos jellegű alkotásokat. A kiállításból az is kiderül, hogy ezek a fogalmak csak nagyon kevés műben testesülnek meg kizárólagosan. Az igazi feszültséget éppen szüntelen egymásba játszásuk adja. A kiállítás megmutatta, hogy milyen új művészi minőségek érlelődtek a 70-es években. Az értékeknek az a lassú eltolódása, amire a korábbi tárlatok még csak utaltak, itt már nyilvánvaló. A személytelen és hűvös, tárgyias és tárgyilagos, racionális és egyértelmű művek után ismét megjelennek a szubjektivitást, a jelképességet és többértelműséget központba állító alkotások. A kitárulkozásnak az az igénye, amely csak az egyénre koncentiál és az eszközöket valóban csak eszköznek tekinti. Nagy Ildikó Balla Margit: Sárkányeregető, rézkarc, 1977 Dévényi András felvétele ALUMÍIN Játsszunk végig egy képzeletbeli felelgetőst. Ha azt mondom: Halimba — azt mondod: bauxit. Ha azt mondom: magyar ezüst — azt mondod: alumínium. Ha azt mondom: alumíniumfeldolgozás — azt mondod: Székesfehérvári Könnyűfémmű. Ha azt mondom: alumíniumfelhasználás — azt mondod: autóbuszgyártás... közlekedés. Nos, a beidegzett reflexválasz itt már nem fedi teljesen a valóságot. A változást az idő hozta, a köztudat meg késve követte. Egy számsor segít megmagyarázni, hogy miért kell mindezt leírni. Magyarországon 1970-ben 101 300, 1976-ban 137 200 tonna alumíniumot használtak fel. Ebből a közlekedési ágazatban csak 2800 tonna a növekedés (12 500-ról 15 300 tonnára); a villamosipar a legnagyobb fogyasztó: 30 600 tonnáról 40 900 tonnára emelkedett az alumínium felhasználása. A háztartási edények, tömegcikkek gyártásában is több alumíniumot alkalmaztak, minta járműiparban: 16 400 helyett 21 800 tonnát. De a legnagyobb fejlődési ütem az építőiparban tapasztalható: az 1970-es 8700 tonnáról 18 400-ra nőtt az alumíniumfelhasználás hat év alatt. Még érdekesebb ez százalékban: a közlekedési eszközöknél 12,33-ról 11,15 százalékra csökkent a részarány, az építőiparban pedig 8,58-ról 13,41 százalékra nőtt! Tehát az építőipar abszolút számban is, százalékarányban is több alumíniumot használ, mint a járműgyártás. Az elmúlt négy évben ezek a tendenciák még erőteljesebbekké váltak, a közlekedési iparban az alumíniumfelhasználás — az előrejelzések szerint — csak a 80-as évektől növekszik újra. Ez az „építésialumínium-forradalom" alapvetően két dolognak köszönhető. Az egyik a könnyűszerkezetes építési mód rohamos elterjedése, a másik a színesedés. Nem sajtóhiba — valóban ez lehetne megfelelő új szó a most bemutatandó folyamatra. Az alumíniumot színesfémként tartják számon. De ez csak szakmai szóhasználat, hiszen mindenki tudja, hogy ennek a fémnek csak kétféle „természetes színe" van. Ezüstösen csillog, amíg új, azaz oxidmentes a frissen készült alumínium tárgy, és szürkéstompa-ezüstfehér, ha felszínén kialakul a kémiai tulajdonságai kapcsán gyorsan és feltétlenül megjelenő, összefüggő, természetes oxidréteg. Ez egyfelől hasznos, mert bizonyos mértékig megvédi a korróziótól az alumínium tárgyak felszínét — másrészt viszont az ilyen színű elemek, kivált építőipari felhasználásnál mindennek nevezhetők, csak színesnek és szépnek nem. Ha valaki járt már például Frankfurt am Main belvárosában, a bevásárlóutcán, és látta a kétoldalt sorakozó fémalumínium színű áruházmonstrumokat, joggal hiheti: feketefehér sci-fi filmet lát, olyan jövőábrázolás-