Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - K. P.: A nyugalmazott miniszter - — A 26. év a József Attila Színházban

Furcsa téma az életünk. Megeshet, száz év Is kell, hogy a végére érjen az ember, máskor meg egyetlen délelőtt Is elegendő a legfontosabb állomásainak, fordulópontjainak elmondásához. Veres József nyugalmazott munkaügyi miniszter a 75. évét tapossa; sorsa, munkássága valóságos társadalmi regény. Ő maga nem talál benne semmi különöset, hacsak azt nem, hogy sikerült megérnie az annyira áhított felszabadulást s később túlélnie az ellenforradalmat. Ami előtte, közben és utána történt, szinte magától értetődő ezekhez a fordulatokhoz képest. Mióta eszmél — olvas. Tehette, hiszen már 12 éves korában egy könyvkereskedésben volt kifutófiú. Szülei korai halálát követően ő örökölte hét testvére családfenntartójának tisztét mint az öt fiú közül a rangidős. Miskolcon született, ahol édesapja a diósgyőri vasgyárban dolgozott, mégis minden gyermek- és fiatalkori emléke Pesterzsébethez köti. Tűzi kovácsnak tanult, s mert munkát nem kapott, átképezte magát lakatosnak. Méghozzá úgy, hogy öt évre elszegődött kosztra, kvártélyra egy kisiparoshoz, ahol hajnaltól késő estig nem fogyott el a munka. Akkoriban ez volt az inassors, igaz, a mesterséget jól megtanulta. Innen van még huszadik életévén, amikor a Fegyver- és Gépgyárban kapcsolatba kerül a munkásmozgalommal. Tiltott összejövetelekre jár, lebukik, rendőri felügyelet alá kerül. 1941-ben, BUDAPEST 1981 Eifert János felvétele A nyugalmazott miniszter PRO URBE ASzabó Lőrinctől kölcsönzött cím valójában ugyanolyan tartalmat takar, mint a szerelmében és elkötelezettségében lankadatlan költő esetében: hűség mindenekfölött.Szemes Mari, kiváló művészünk éppen ennyi ideje tagja a József Attila Színháznak, ahová nem volt éppen könnyű elhatározás elszegődni „a belvárosi kőszínházak bűvöletében". Az ötlet, hogy a város peremén színház szülessék, a felejthetetlen Szendrő József fejéből pattant ki, s ő volt az, aki az akkor második szezonja után levő színésznőt megagitálta: legyen segítségére abban, hogy színházat csináljanak a munkásoknak, akik közül, meglehet, jó néhányan még nem láttak ilyen intézményt belülről. Voltak, akik azért jöttek Angyalföldre, mert abban bíztak, hogy itt főszerepeket kapnak majd, mások azért, mert hittek ebben a küldetésben. Közéjük tartozott a gyermekét éppen megszült Szemes Mari, akit hiába próbáltak lebeszélni a legközelebbi hozzátartozói is a szerződés aláírásáról. Otthagyni egy pesti színházat! — kész őrültség. De ő hitt ebben, dolgozni akart, színpadon lenni, lehetőleg minél többet. Az első évben majd minden este más kultúrházban — igen, kultúrházban — léptek föl. Nem egy helyen kis méretű, betonozott színpadon játszottak, amibe képtelenség volt belefúrni a díszletet. Egy órával az előadás előtt kezdték „felvarrni" az ajtót, ablakot meg amire éppen szükség volt, a függönyt. S ha kinyitották az öltözőajtót, a huzat valósággal kiszippantotta az egész berendezést. De ettől még azt az előadást játszották, amire lelkesen, fáradhatatlanul felkészültek, s a siker, ahogy mondani szokás: „leírhatatlan volt." Több mint százszor ment a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Ki gondolta volna ezt a belvárosi bérlettulajdonosok közül 1955-ben! Vagy azt, hogy a Makrancos Kata, a még alig ismert Szemes Mari parádés címszereplésével — azóta se játszott Shakespeare-t — telt házakat vonz. Egy délelőttön át beszélgettünk. S ahogy teltmúlt az idő, úgy felejtettem el a magammal hozott divatos kérdéseket: pletykáról, színházi irigy-PRO URBE BUDAPEST 1981 A huszonhatodik év a József Attila színházban