Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - K. P.: A nyugalmazott miniszter - — A 26. év a József Attila Színházban

mint megannyian a baloldali szociáldemokraták közül, belép az illegális kommunista pártba. Lebukik megint, megismerkedik a hírhedt Andrássy-laktanya poklával, elítélik, majd rövid kintlét után behívót kap a 410-es büntető alakulatba. A Celldömölk melletti Alsóságon levő kőbányába hurcolják, ahonnan 1944 októberében „engedély nélkül távozik". Illegalitás megint, egészen a felszabadulásig. Még folyt a harc néhány utcával odébb, amikor január 9-én Pesterzsébeten megalakult a legális kommunista párt. Veres József lett a titkár halyettese, majd hamarosan az első titkár. Még a felszabadulás évében pártiskolára küldték, ahonnan Lőrincre került vissza, majd Kőbányára, ugyancsak első titkárnak. Oda ment mindig, ahol szükség volt a munkájára. így került a Budapesti Pártbizottságra szervezési osztályvezetőnek, majd 1948-ban a Belügyminisztériumba, ahol előbb miniszteri osztályfőnöknek, majd államtitkárnak nevezték ki. Letartóztatták, rehabilitálták. 1954 júliusában az Egyesült Izzó munkaügyi ügyeinek intézésével bízták meg. Az ellenforradalom idején, még októberben, kiküldték Erzsébetre, hogy szervezze újjá a pártot. így került haza újra, s lett saját, legközvetlenebb pátriájában első titkár. Még mindig csak 1958-at írunk. Novemberben jelenti a Magyar Távirati Iroda, hogy Veres József a Fővárosi Tanács új elnöke. Nem lepődött meg, hiszen ismerte jól a politikát, tudott bánni az emberekkel, s nem volt rest éjszakákat bent tölteni a hivatalában, hogy gondosan áttekintsen egy-egy iratcsomót, „amely alá csak oda kellett volna írni a nevét". Aztán, ha úgy tartotta helyesnek, reggel visszaadta átdolgozásra. Tennivaló volt éppen elég, hiszen az ellenforradalom okozta károk mellett még a világháború sebei is szép számmal csúfították a fővárost. Ekkoriban kezdett kialakulni a mai Budapest arculata, „jött divatba" a sortatarozás. Megfogalmazódtak a távlati tervek, felgyorsult a metró-építkezés a tartós stagnálást követően, létrehozták a ma ismert Engels teret, s lebontották végre a Marokkó-udvart, a város egyik szégyenfoltját. 1959 elején hagyta jóvá a kormány az Erzsébet-híd újjáépítésének tervét, s legszebb hidunk feltámadásával párhuzamosan alakultak ki a szebbnél szebb hídfők a Duna mindkét partján. Megkezdődött a csuklós autóbuszok és villamosok gyártása, elkészült a főváros első felszíni vízműve, folytatták az építkezést Lágymányoson, a József Attila-lakótelepen és az Árpád-híd pesti oldalán. Aztán öt esztendő elteltével újabb, ha lehet, még nagyobb feladat következett. A nyugállományba vonult Kisházi Ödön után Veres Józsefet nevezték ki munkaügyi miniszternek. Hét évet töltött el ebben a megtisztelő hivatalban, s ezalatt számos rendelkezés, jogszabály megfogalmazásában működött közre. Ő terjesztette a Tisztelt Ház elé a foglalkoztatottak bibliáját, a Munkatörvénykönyvet, melynek megalkotásából az igazságügyi tárca és a SZOT is kivette a részét. Ma éppen olyan dolgos ember, mint annak előtte volt. Több mint két évtizede tagja az MSZMP Központi Bizottságának, s ma is dolgozik a pártközpont adminisztratív osztályán, ahol az államigazgatásban való jártasságát, tapasztalatait kamatoztatja. Alelnöke a Magyar Szovjet Baráti Társaságnak. Háromszoros nagyapa, szenvedélyes vadász és horgász. Szabadidejét többnyire a természetben tölti, felesége társaságában, aki „elmaradhatatlan fegyverhordozója", barátja, elvtársa és hát a család összetartója. A fiuk filosznak tanult, s az Irodalomtörténeti Intézetben dolgozik. Lányuk a SZOT nyugdíjintézetében előadó, most jár főiskolára. Szóba kerültek a tervek is, a jövő. Vannak elképzeléseim - mondta Veres József, s alighanem arra gondolt, hogy előbb-utóbb belekezd majd emlékiratai megírásába. „Persze alkalmas időben, ha majd elég öregnek érzem magam. De hát az ember amíg dolgozni tud, úgysem öregszik meg . . ." Csaknem egyidős a századdal, tűzi kovácsnak tanult, miniszterként vonult nyugállományba, sorsának alakulását mégis természetesnek tartja. Hiszen mindvégig azt csinálta, ami a meggyőződése volt. Három ízben kapta meg a Munka Vöröszászló Érdemrendet, egyszer-egyszer pedig Szabadság- és Köztársasági Érdemrendet s több munkaérdemrendet. A Pro Urbe-díjat különösen megtisztelőnek tartja. Lám, nem ment feledésbe az az öt küzdelmes, eredményes év, amit a Városházán töltött. K. p. ségről, kenyérféltésről, mellőzésről meg mindarról, amiről úton-útfélen olvashatunk slágfertig nyilatkozatokban. Úgy került csupán szóba a színház, mint egyfajta közösségi tevékenység színhelye, ahol az önmegvalósítás s nemritkán a létért, a művészi létért vívott küzdelem közepette felfénylik az önmagában cselekvésképtelen s ugyanakkor másokért, társaikért áldozatokat vállaló ember. Amilyen Szemes Mari, akiről majd mindenki tudja e hazában, hogy spárgába ugrott — ki hitte volna! — a legutóbbi szilveszteri műsorban. Ám azt csak kevesen tudják, hogy közvetlenül a XII. kongresszus előtt beválasztották a Budapesti Pártbizottságba. Mivel 1948 óta tagja a pártnak, s mindig vezetőségi tag volt a színház alapszervezetében, sokáig szakszervezeti tisztségviselő is. Hogy hogyan került a csizma az asztalra! Valójában nincs is ott. Egyszerűen az van, hogy mint minden munkahelynek, a színháznak is megvannak a maga ügyes-bajos dolgai, s ezekkel talpalni kell valakinek. S ha ez a valaki történetesen a társulat egyik vezető színésze, akkor még azt sem lehet ráfogni, hogy pedálozik valamiért. Ugyanúgy átélt s átél most is kisebb-nagyobb válságokat, mint más színész. Volt egy főrendezője, aki azt mondta rá, amikor harmincéves volt, hogy öreg és tehetségtelen. Három évig jóformán a színház közelébe se mert menni, mert epizódszerepeket sem kapott. Kis híján feladta az életet, s akkor egy gyönyörű szerelem maradásra bírta. — „Egyszerre jött össze a rossz meg a jó." Aztán kapott feladatot a Nagy Családokban. Németh Lászlót addig még nem játszottak Angyalföldön, s az ellendrukkerek reménykedtek: úgyis belebukik a színház. „Kivált Szemes Mari, aki világéletében munkásnőket meg parasztasszonyokat játszott. Hogy fog tudni azonosulni egy nagy kaliberű értelmiségi nő figurájával, aki nemcsak a saját családjára, hanem a társadalomra is hat, meg önmagát formálja . . ." A tehetsége győzött vagy a jó csillaga jött segítségére! — Nem volt testvérem, rettenetesen szülőszerető, főleg anyás gyerek voltam. Olyannyira, hogy a főiskolán nem tanultam az első évben: hátha sikerül kirúgatni magamat, és akkor hazamehetek Gyöngyösre, anyámhoz. Anyám pedig írta a csodálatos leveleit, hogyha szégyent hozok a fejére, oda ugyan vissza nem mehetek. A családszeretet most is maradéktalan bennem, hiszem, hogy az ilyen emberek a közösségben is jobban feltalálják magukat. Édesanyám cseléd, édesapám cipész volt a felszabadulás előtt, majd közvetlenül utána járásbírósági altiszt lett. A hivatallal járt, hogy a lakásért nekünk kellett fűteni az irodákat, a folyosót takarítani. Mielőtt iskolába mentem, én is ezt csináltam. A szüleim jóformán reggeltől estig társadalmi munkát végeztek, s hogy ne maradjak egyedül, bedugtak a párt kultúrcsoportjába. Ott tanultam meg közösségben dolgozni, föllépni, izgulni egymásért, a közös sikerért. Versenyeket szerveztünk, jártunk faluról falura. Talán a legboldogabb éveim voltak, mikor nagy előadásokat tartottunk, s apám szánkón húzott. Volt egy pici szenesládánk, abba raktam az összes rekvizitumot, apám volt a lovam, az öltöztetőm. Megvárt az előadás végén, s boldogan mentünk haza. Tanítónő szerettem volna lenni vagy színésznő. Ugyanakkor tanítónő soha nem lehettem volna, mert nagyon nem szerettem a számtant és a kézimunkát. De ezt a kettősséget már megfejtettem magamban: hatni az emberekre, szerepelni a gyerekek előtt, érvényesíteni az egyéniségemet, átadni valamit a tudásomból, egy és ugyanaz az indíttatás. A legendás osztályba járt. Sós Imrével, Berek Katival, Psota Irénnel, Horváth Terivel, Szirtes Ádámmal s még jónéhány nagy tehetséggel. Több halottjuk van már, s többen fel is adták a pályát. Szemes Mari valamennyiükről testvéri szeretettel beszél. Csók Pistáról, az immár elhunyt zseniális karakterszínészről éppen úgy, mint a mai színházlátogatók számára ismeretlen Tarnai Margitról vagy Lászlófi Katáról. Huszonhat éve iátszik a József Attila Színházban. Két Jászai Mari-díjat kapott, ezekért dolgozott meg a legkeményebben. Érdemes, majd kiváló művész lett, s azon kevés színészek közé tartozik, akik SZOT-díjjal is büszkélkedhetnek — méghozzá kettővel is. Ez utóbbit a színház közössége is megkapta. „Mert mi már akkor jártunk munkás— művész találkozókra, amikor az még szégyen volt a szakmában." Népszerű, szeretik, tisztelik, s mégse hívták ez ideig más színházhoz, hogy ott más partnerokkal, más rendezővel próbálja ki a képességeit. Pedig nagyon hiányzik az életéből ez az újabb erőpróba. Akikkel estéről estére együtt lép színpadra, minden gondolatát, gesztusát ismerik, ahogyan ő is az övékét. Ami jó dolog, de meggyőződése, hogy másokkal jobban tudna játszani. Évek óta fél, elégedetlen önmagával, hogy ugyanazokat a tartalékokat éli fel. Az érintetlen felszínre hozatalára egyedül képtelen, segítség kellene hozzá, a megszokottól eltérő inspiráció. Vagy olyan vérátömlesztés a társulatban, hogy olyan, egymásra utalt együttes legyenek mint az alakuláskor, 1955-ben. Nincs az a fészer, ahová, ha meghívják, s ideje engedi, ne menne el az önálló irodalmi műsorával, amelyben a szürrealista novellától Weöres gyermekversein keresztül többek között Sánta Ferenc Húsz órájából írt monológ is szerepel. Ma már beéri évente egy főszereppel, s mellette egy kisebből is hajlandó felcsillantani ragyogást. Azt vallja: az emberség minden művész munkájában jelen kell hogy legyen. Akkor is, ha negatív figurát alakít. -Évekkel ezelőtt két város viaskodott érte. Sárvár, ahol született s később díszpolgár lett és Gyöngyös, ahonnan tizenhat évesen, miniszteri engedéllyel, a főiskolára került. A két városhoz Budapest csatlakozott harmadiknak a Pro Urbe-díj odaítélésével. Budapest, amelyet gyereklányként szereieit meg, s ahol fiatal színésznőként megélte az első évek mindent-játszani, mindenbenbenne-lenni mámorát, s ahol volt kitartása megérni azt a gyönyörű kiválasztódást, ami csak azoknak adatik meg, akik olyan erős gyökérrel kötődnek a földhöz, ahonnan elindultak, mint Szemes Mari. —kápé— 9