Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Kertész Péter: Vasevő és a többiek

a felügyeleti szerv annak rendje és módja szerint számon is kér az évente megtartott realizálási értekezleten. És persze a dolgozók is, mert ha nem lenne nyereség, egész biztos, hogy sokan odébb állnának egy házzal. A nyersanyagnormára rátehet a vállalat 31 százalék árrést, s gyakorlatilag ebből a különbözetből fedez minden költséget : munkabért rezsit, stb. És még valami: az ételforgalom után húsz százalék állami szubvenció dukál. A vállalat forgalma évente hozzávetőlegesen 600 millió forint, nyeresége átlagosan 70 millió, amiből 40 milliót szépen visszafizet az államnak különböző adók formájában, mert a szabályozó változások alól nem lehet csak úgy felmentést kérni, mint teszem azt az iskolában testnevelésből. Marad 30 millió, amiből ki-ki megkapja a maga részesedését, a többi fejlesztésre s egyéb költségek fedezésére való. Nem kell közgazdásznak lenni annak belátásához, hogy ilyen fejlesztési lehetőséggel aligha juthatna a vállalat ötről a hatra. A lakótelepeken létesülő konyhákat azonban térítésmentesen vagy minimális jóváírással kapja meg a gyermekélelmezés, amelynek a továbbiakban már csak az üzemeltetés és az elhasználódott eszközök pótlása a feladata. Mindez azonban nem oszlatja el azt a rossz közérzetet, amely a gyermekélelmezés kapcsán úrrá lesz rajtunk. Adva van tudniillik egy vállalat, amely bizonyos mértékben felelős megnyurgult gyermekeink testi fejlődéséért, amelynek ugyanakkor jól felfogott érdeke, hogy minél több nyereségre tegyen szert... Hogy mégiscsak legyen valami fejlesztési alapja, s hogy az emberei ne hagyják faképnél. Szép, szép — mondja erre a szülői értekezleten az egyik rebellis apuka —, de azért ennek igencsak furcsa az optikája. Arra gondol, hogy ugyanolyan súlycsonkítások történnek itt is, mint alkalmasint bárhol másutt a vendéglátóiparban. Pedig a gyermekélelmezésben az adagok nem rövidülhetnek meg. A nyersanyagnormát be kell tartani, s attól a hó végi elszámolásnál csak fél százalék lehet az eltérés. Ha ezt túllépi a konyha, tehát jószívűségből többet ad a gyerekeknek, mint az előírt fejadag, akkor csökken a vállalat nyeresége. Ha viszont fél százaléknál többet takarít meg, vagyis a gyerekek nem kapják meg azt, ami jár nekik, a „spórolmányt" be kell fizetni adóban. Bármilyen irányú túllépésért prémiumelvonással s egyéb módon büntetik a konyhavezetőt, akinek egy hónapon belül van variálási lehetősége, de a napi normától nem térhet el tíz százaléknál nagyobb mértékben. Ami mindenképpen bocsánatos bűn, mert a legnagyobb népszerűségnek örvendő kolbászos bablevest mákos tésztával vagy az olyan ünnepi ebédet, amelyben színhúst is tálalnak, csak egy gyengébb ebéd árán lehet kigazdálkodni. * Magyarán mondva: a gyermekélelmezésen belül is csak addig lehet nyújtózkodni, amíg a takaró ér. S úgy tűnik, mintha a takaró — a nyersanyagnorma — az évek múlásával egyre összébb menne. Nem véletlenül állapította meg a Minisztertanács az év vége felé, hogy „túlhaladta az idő az évekkel ezelőtt megállapított nyersanyagnormákat". Ami alatt nem azt kell érteni, hogy a mai gyerekek falánkabbak — sok tanár szerint éppenhogy nem, annyira keveset mozognak —, hanem hogy ugyanazért a pénzért nem lehet ugyanolyan színvonalú háromszori étkezést biztosítani az óvodákban és az iskolákban, mint annak előtte. Márpedig nem lehet megkövetelni a gyermekélelmezéstől, hogy a saját zsebéből kompenzálja az árváltozásokat. A normát utoljára 1976-ban rendezték, s 1979. július 23-át követően csak „karbantartották", így az óvodában 11,50, az iskolában pedig 13,60 lett koponyánként. Ami azt jelenti, hogy ideig-óráig sikerült „szinten tartani", tehát nem romlott a norma, amelyhez azonban, mint a legtöbb üzemben, évenként kellene értő módon hozzányúlni, hogy a reálértéke csorbítatlan maradjon, s az árváltozások okozta hátrányok kiegyenlítődlenek. Ha ez nem következik be, a jelenlegi színvonalat sem tudják tartani. Dr. Ferenczi György szerint, ha csak egy forinttal emelnék országosan a normát, hozzávetőleg fél milliárd többletterhet jelentene a népgazdaságnak, ami nem sok. De hát nem is az a fő szempont, hogy „meg se kottyan" vagy ,,kibírhatatlan", hanem az, hogy mit kell feltétlenül megadnunk gyermekeinknek, akik közül jó néhányan nem olyan egészségesek, mint amilyennek szeretnénk, s ennek, nem tudni milyen mértékben, de vannak táplálkozás-élettani okai is. Emelkedik a tojás, a zöldség-gyümölcs és a rizs ára, és ezeknek együttes hatása rontja a gyermekétkeztetés színvonalát. A tonhal kétszer annyiba kerül, mint néhány évvel ezelőtt, ezért ritkán kerülhet az étlapra, pedig roppant értékes fehérje. Más halat, szálkásat nem lehet adni a gyerekeknek. Kevés a hús is. A hétdekás fejadag jó ha négy dekát nyom, mire a gyermek tányérjába kerül. Legalább a kétszeresét kellene adni! Ez azonban a nyersanyagnormában négy-öt forint pluszt jelentene gyermekenként naponta! A Gyermekélelmezési Vállalat ugyanannyiért — a fogyasztói árnál csak 10-12 százalékkal olcsóbban — vásárolja a nagykereskedelemtől a húst, mint bármelyik vendéglátóipari egység. A hiányzó fehérjét több főzelékkel próbálják pótolni, s újabban a töltött húsokba kevert szójával. Kísérleteznek azzal is, hogy a süteményeket szójaliszttel készítsék. De nemcsak a fehérjeszegénység, hanem a kevés gyümölcs s az egyes vitaminok hiánya is bevallott gondja a gyermekélelmezésnek. Jóllehet, hivatalosan — s ezt sokan nem tudják — a gyermek napi tápanyagszükségletének csak a 60 százalékát hivatott biztosítani az iskolai háromszori étkezés. Tehát téves az a hiedelem, hogy a napközis gyereknek az egész napi kosztja megvan. A hián-yzó 40 százalékot „kiadós reggelivel s okosan kialakított hét végi otthoni étkezéssel kell — kellene — biztosítani". De amit nem eszik meg az a gyerek kedden, hogy lehet azt vasárnap pótolni? Talán erőltetve lehet, úgy hogy másnap, hétfőn tucatjával hánynak az ily módon agyonetetett gyerekek az iskolában. Egy gasztronómiai jó tanács: „otthon elsősorban ne tésztával, hanem gyümölccsel, vitaminokkal és hússal traktáljuk gyermekeinket".' Ezekből a táplálékokból, „árfekvésük" miatt kevesebbet tud nyújtani a meglehetősen szűkös anyagnormával gazdálkodó Gyermekélelmezési Vállalat. Csakúgy, mint a szerényebb jövedelmű családok, illetve a nagycsaládok. Ugyanez kalóriában elbeszélve lényegesen tetszetősebb, hiszen a gyermek napi szükségletének csupán a 60 százalékát adja a három közbülső étkezés, s ez kereken 1460 kalória. Korra, nemre, testsúlyra való tekintet nélkül. (Mivel egy éppenhogy iskolaérettnek bizonyult gyerek anyagnormája fillérre annyi, mint háromszor akkorára nőtt padtársáé vagy akár egy nyolcadikosé. Sok szülő igyekszik ki is használni ezt a ziccert, s arra hivatkozik, hogy ő 23 forintot fizet a gyerek után, s az mégis csak akkora porciót kap, mint aki 15 forintot fizet vagy még kevesebbet. Pedig a szülő nem a tízórai, az ebéd és az uzsonna ellenértékét fizeti meg, hanem csak hozzájárul a napközis ellátáshoz, ami teljes mértékben független a gyermek étvágyától és tápanyag-szükségletétől.) Szerencsére a kalóriadúsabb ételek olcsóbbak, így ha a tápanyagszükséglet itt-ott hibádzik is, kalóriában nincs hiány, hiszen a zsír meg a liszt megteszi a magáét. * A Gyermekélelmezési Vállalat szakácsinstruktorai rendszeresen felülvizsgálják a báziskonyhák étlap-tervezeteit: közegészségügyi, táplálkozás-élettani és élvezeti értéktartalmuk alapján. Gondosan ügyelnek arra, hogy egy-egy ciklusban — tíz nap alatt — hányszor kapnak a gyerekek zöldfőzeléket, tojást, viszonylag jól el vannak-e látva fehérjével és vitaminokkal, s hogy nem ismétlődnek-e gyakran az azo-6