Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szényi Gábor: Hivatal és hivatás

tásuk szóba sem jöhet. A belvárosiházakközül - helyesen - alig egy-kettő tűnt el. A történelmi városmag megőrzése kötelességünk. Sok épületen nem is látszik kívülről, hogy milyen rossz állapotban van. A hatvanas években megkezdődött a Belváros rekonstrukciója, elsősorban a Városház utca, a Váci utca és a Deák Ferenc utca—Kossuth Lajos utca közötti területen. De a munka lassan halad. Nézzen ki az ablakon: még idáig sem jutottak el. . . A háborút megelőzően a háziurak nem viselték gondjukat ezeknek az épületeknek. De mi sem voltunk jó gazdáik az államosítás után. Az ember sokszor tehetetlennek érezte magát. . . Igaz, hogy mind magasabb összegeket áldoztunk erre a célra, de olyan mértékű az elmaradás, hogy fogalmam sincs, mikor érjük utói magunkat. Amiben viszont sikerült előbbre jutni: az óvoda-bölcsődei ellátás. Ebben első helyen áll a Belváros. Sokat tettünk az iskolák korszerűsítéséért. Két rendelőintézetet alakítottunk ki. Abból kiindulva, hogy az V. kerületi kőrengetegnek egészségtelen a levegője, már 1952-ben napközis tábort építettünk a Hárshegyen, Balatonfenyvesen középiskolai, Szepezden pedig úttörőtábort nyitottunk. — Egy tanácsi vezetőnek sokféle kapcsolatot kell kialakítania. Egyrészt a különböző ellenőrző és társszervezetekkel, másrészt magával a tanácsi testületekkel, a közvetlen munkatársakkal. S ez nem lehet csak tekintélyen alapuló viszony, mint ahogyan nem is volt az. Ezek a — talán nem túlzás — olykor barátinak nevezhető kapcsolatok segítettek át sok problémán. — Mint a Belváros tanácselnöke, közvetlen kapcsolatot tarthatott az emberekkel. A Városházán, gondolom, ilyesmire jóval kevesebb a lehetőség, azt ne mondjam: elszemélytelenedik a munka. Nem bánja az effajta változást? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Mert fogadónap ide, fogadónap oda, bizony megesett, hogy Rozi néni rám nyitotta az ajtót: elakadt a liftünk, nem bírjuk az emeletet, tessék már segíteni... De már az olyasféle jelenetek viszont nem hiányoznak, mint amikor ötven ember szállta meg az irodámat, lakást sürgetve, s én hiába bizonygattam, nem tudok csodát tenni. . . Most áttételesebbek a kapcsolatok, bár az V. kerülettől továbbra sem tudok elszakadni. — Mennyire köti helyhez, íróasztalhoz, iratokhoz a munkája? Nincs-e űr a jelentések, tehát a papír és a valóság között? — Hát a papírokból bőven kijut... Hetenként tartunk vezetői értekezletet, kéthetenként vb-ülést, kéthavonta pedig tanácsülést. A tanácsi munka sokszínűségéből adódóan rengeteg jelentés fut be, s nem helyezkedhetem arra az álláspontra, hogy csak azt nézem át, ami hozzám tartozik. A tisztesség is kötelezi az embert, mert amikor dönteni kell, az én véleményem is számít. A különböző rendeletek, szabályozók tömege is a papírokhoz köt, sokszor előfordul, hogy reggeltől estig olvasnom kell, s bizony így kevesebb idő jut a személyes tapasztalatszerzésre. — Milyen vezetési elveket vall? Kialakított-e az évek folyamán sajátos munkamódszert? — Vezetési elvem például, hogy a papírok mögül is az emberre igyekszem figyelni. Nem szeretem húzni, halogatni az ügyeket, ha lehet, gyorsan intézkedem. Azt hiszem, ez is egyfajta munkastílus. Jóllehet, ehhez bátorság is kell, mert megvan a kockázata, hogy rosszul döntök. Nem titkolom el, ha hibáztam, hanem megpróbálok javítani. Idén lesz harminc éve, hogy a tanácsi apparátusban dolgozom, és mindig tudatosan törekedtem arra, hogy ne váljak bürokrata szemléletűvé. — Mi a véleménye a női vezetőkről és a férfi beosztottakról? — Ezt általában nem szokták kihagyni a kérdések közül. Valószínű, alkati adottság is, de abból, hogy nő vagyok, sohasem származott különösebb problémám. Elég határozott típus vagyok. Sokan felkeresnek a régiek közül, a tanácsomat kérik, ez is mutatja, hogy elfogadtak. — Mennyi az az idő, amit így vagy úgy, de kénytelenek elvonni az érdemi munkától? A hiábavaló tanácskozásokra, a fölösleges jelentéstömegre, szóval a holt időre gondolok. — Emlegetjük, hogy sok az értekezlet, s ez elfecsérelt idő. De ez csak féligazság. A tanácsi munka eleve szükségessé teszi a különböző megbeszéléseket. Vb-tag és tanácstag vagyok, vezetem az ellátási bizottságot, három főosztály tartozik hozzám, ezenkívül több más nem tanácsi testületnek és bizottságnak is tagja vagyok. Számos ülésen azért is igyekszem részt venni, mert hasznos ismeretet, tapasztalatot szerzek. Az persze más kérdés, hogy ezeket az értekezleteket miként készítik elő. Mert ha alaposan, másfél óra alatt végezhetünk. Azt tartom holt időnek, ha értelmetlenül fecsegnek. Sajnos, ez is előfordul. Rengeteg idő megy el például a koordinációs tevékenységre, mégsincs mindig eredménye, s ez a bürokrácia rovására is írható. Belejátszik ebbe az ügyek bonyolultsága, meg egyes partnerek húzódozása a felelősségvállalástól. — Önhöz tartoznak az ipari, kereskedelmi, szolgáltatási és mezőgazdasági ügyek. Miért éppen ezzel a reszorttal bízták meg? — Gondolom, mert elődöm, Csikesz elvtársnő ugyanezzel a területtel foglalkozott, s őt követően is nőt akartak ezzel megbízni. Nem volt teljesen új a munkakör, hiszen a Belváros tradicionális kereskedőterület volt. Ugyanez a helyzet a szolgáltatásokkal is. Talán a mezőgazdaság hozott több újdonságot. A végrehajtó bizottságban végzett munkám során is szereztem tapasztalatokat, a feladatokat nagyjából ismertem, de a fővárosi vállalatok irányításával kapcsolatos teendőkkel, módszerekkel itt kellett megismerkednem. Amikor ide jöttem, 64 tanácsi vállalat tartozott azokhoz a főosztályokhoz, melyekre felügyelek. Az összevonások, megszűnések révén ma már csak 52 működik. Sajnos, azok a kereskedelmi vezetők, akik értették a szakmát, nyugdíjba mentek — vagy most készülnek —, s nem könnyű pótolni őket. Gondot okoz az élelmiszer-kereskedelem és a szolgáltatás egyes területein mind krónikusabbá váló munkaerőhiány. Az igények nőnek, a lehetőségek pedig egyre korlátozottabbak. Hozzám tartozik a sütőipar is. Állandó kritika tárgya. Két és fél millió embert látunk el, ebbe beletartoznak a bejárók meg az idelátogatók is. Ez a két és fél millió ember naponta minősít. A IV. ötéves tervig szinte alig fejlesztették a sütőipart. Az V. ötéves tervben felépült és már működik a békásmegyeri kenyérgyár meg a lágymányosi süteményüzem. 1981 ben adják át az észak-pesti kenyérgyárat. A következő öt esztendőben ezt még két újabb kenyérgyár követi. Remélem, a VI. ötéves tervben eljutunk oda, hogy kenyérgyáraink a szükséges kenyér és péksütemény menynyiséget 16 óra alatt elkészítik. Sokat segít, hogy a főváros csinos állami támogatást, több mint egymilliárd forintot kap erre. — Hogyan tudják a nehezedő gazdasági feltételek mellett is javítani a kereskedelmi ellátást, a szolgáltatásokat ? — Ha a kereskedelemben elegendő munkaerő lenne, beruházások nélkül is lehetne többet nyújtani. A múltkor Csehszlovákiában jártam. Ott a kereskedők két műszakban dolgoznak, az iparcikküzleteket is reggel nyolctól este nyolcig nyitva tartják. Nálunk a munkaerőhiány miatt egyre rövidebb az élelmiszer-üzletek nyitva tartási ideje. Ha az iparszerkezet változása folytán felszabaduló munkaerő — ez egyelőre elmélet, remény — a kereskedelembe, szolgáltatásba jönne, csökkenthetnénk a zsúfoltságot. Arra kell törekednünk, hogy a meglevő hálózat ésszerű kihasználásával nyújtsunk jobb ellátást. A következő években a kereskedelem anyagi lehetősége is kevesebb, mint korábban. Ezért a lakótelepeken elsősorban az alapellátást kell megoldanunk. Kiskereskedők odairányítása, odacsábítása azért nehéz, mert a telepeken nincs helyiség, építeni nem tudunk. Városképet rontó bódékra pedig nem adhatunk ki engedélyt. A káposztásmegyeri lakótelepre már eleve olyan házakat terveznek, melyeknek földszintjén üzletsorokat alakíthatnak ki. A meglevő lakótelepekre pályázatot írnak ki hasonló céllal, de így már nehezebb jót alkotni. Újpalotának például még most is gondja, hogy bár az élelmiszer-ellátás jó, az iparcikkekért utazni kényszerül a vásárló, s több mint hatvanezer emberről van szó. — Hogyan vélekedik a jelenlegi árukínálatról? — Élelmiszerekből jó, egyes iparcikkekből kevésbé. Egészében azonban elfogadható. Én azt hiszem, önmagunkhoz is meg a környező szocialista országokhoz is viszonyítanunk kell. Az ipar szelektív fejlesztése következtében, sajnos, hiánycikkek keletkeztek. Volt például egy vállalatunk, amelyik kályhacsövet gyártott, mert erre még Budapesten is akadt vevő. Olyan álláspont alakult ki, hogy a tanácsi vállalatok elsősorban szolgáltatással foglalkozzanak, az árutermelő cégek pedig tartozzanak minisztériumi felügyelet alá. Átadtuk a csőgyártást az Egyesült Izzónak azzal, hogy kályhacsőre továbbra is szükség van. Az Izzó, minthogy nem vág a profiljába, továbbadta a feladatot egy szövetkezetnek, s amíg az felkészült a gyártásra, a kályhacső eltűnt a piacról. Hosszú időbe és sok bosszúságba került, amíg újra lehetett kapni. Az ellátásban az is okozhat időnként gondot, hogy a szigorítás következtében megszűnt az évekkel ezelőtti könnyű importálási lehetőség, 3