Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Szabó Endre: Városgyógyászat

SZABÓ ENDRE Városgyógyászat A beteg neve: Erzsébetváros-Terézváros Lakóhelye: Budapest Életkora: 100 év fölött Intézeti felvételének ideje: 1978. IV. 12. Diagnózis: magas vérnyomás, érszűkület, oxigénhiány, szédülés, tudatzavar (egy nem létező sugárutat emleget) Javasolt terápia: rehabilitáció Ez állhatna a kórlapján a Tanács körút—Népköztársaság útja—Nagykörút—Rákóczi út határolta városrésznek. Csak elképzelt, de nem képzelt beteg. Hogy állapota válságos, azt aládúcolt épületek, vízben álló pincék sokasága, málló vakolatú házak sötét szoba-konyhás lakásai, a szűk utcákba beszoruló járművek bizonyítják. Mindez nemcsak az öregség következménye, hanem az elhanyagoltságé Is. Száz évvel ezelőtt itt, a Teréz- és Erzsébetvárosban indult meg legdinamikusabban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által nagyszabású tervek alapján meghy-detett építőmunka, amely átformálta a beépítés jellegét. Egységes arculatú, díszes homlokzatú emeletes épületek tömegét emelték. A főútvonalakat szegélyező bérpaloták kulisszái mögött azonban zsúfoltság, embertelen életkörülmények rejtőztek. A lakásoknak több mint a fele egyszobás volt, ablakaik levegőtlen udvarokra néztek. Az 1930-as években újjáéledő építési kedv a Lipótváros külső része felé irányult, miközben már megindult a belső városrészek épületeinek fizikai és erkölcsi hanyatlása. Már ekkor, a 30-as években fölmerült Arkay Bertalan és Vágó József terveiben a beavatkozás szükségessége. A tervezett átépítésből azonban csak a Városligetet a Kiskörúttal összekötő sugárút eleje, a Madách téri „diadalív" házak valósultak meg. A háborút követő újjáépítés lendületében ismét napirendre került a kérdés. Granasztói Pál 1946-os terve az Erzsébetváros lebontását és korszerű beépítését javasolta. Mindössze azt sikerült elérni, hogy teljes építési tilalmat rendeljenek el a területre. A 60-as években kezdtek ismét foglalkozni a belső városrészekkel. Később tanulmánytervek készültek összefüggő háztömbökre „iskolafeladatként". Mindezek azonban átfogó terv és megelőző vizsgálatok híján spontán kezdeményezések maradtak. A komplex tervezési munkát egy, a Kiskörút—Hungária körút közötti területre, a 70-es években készített tanulmány alapozta meg. 130 ezer lakást vizsgáltak meg ezen a 400 ezer lakosú területen. 1978-as adatok szerint a lakások 50 százaléka egyszobás, 45 százaléka fürdőszoba nélküli — egy IX. kerületi tömbben ugyanez: 80, illetve 87 százalék. Mindössze 6300 olyan lakást találtak — főleg a Népköztársaság útja, Gorkij fasor környékén —, amely környezetével együtt megfelel a követelményeknek. Rekonstrukciós, azaz radikális beavatkozás szükséges például a Józsefvárosban. Máshol, így az Erzsébet- és a Terézvárosban is, a gyors rehabilitáció a megfelelő eszköz a további kondícióromlás megakadályozására. Városrehabilitáció A régi városrész életfeltételeinek konzerválása elviselhetetlen az ott lakók számára. Meg kell honosítani benne mindent, amit az építése óta eltelt időben tanultunk: új lakásfunkciókat, intézményeket, a távfűtést, a napfényt, a levegőt, a pihenésre alkalmas zöldterületeket. Hogy mindez el is férjen, és hogy csökkenjen a zsúfoltság, bontani kell — mégpedig úgy, hogy a negyed hangulata ne tűnjön el, továbbra is különbözzön a többi városrésztől. A rehabilitáció divatja együtt jár a lakótelepek válságával. A korábbi várostervezési elvek a nyomoremlékezetű, sötét-sűrű belvárosi beépítés teljes tagadásában, a levegős és racionálisan szervezett lakótelepekben látták az ideális emberi környezetet. Mivel lakótelepet a belső városrészekben csak a régi házak letarolása után lehet építeni, itt ez drágább megoldás, mint az üres vagy alig beépített területeken. Érthető, hogy a minden komforttal ellátott új lakások a városszéli telepekre kerültek, s a belső városrészek maradtak, amilyenek voltak. Az ember furcsa lény. Ahogy valamit elér, természetessé válik számára, s máris új hiányérzete támad, mást akar. Ül a távfűtött lakótelepi dobozában, és nem érzi jól magát. Kert után sóvárog, vagy várost akar érezni maga körül, nem csak lakást. Turistaként nem új lakótelepen barangol, hanem műemlékek között. Szépnek tartja a meszelt, vályogfalú parasztházat, a szűk belvárosi utcákat — de lakni bennük nem lakna, nem mondana le kedvükért az újonnan birtokba vett kényelemről. Ezért akarnak most a várostervezők a történelmi város hangulatát felidéző lakótelepeket és a „korszerű" életnek helyt adó Belvárost létrehozni. A Budapesti Városépítési Tervező Vállalat szakemberei, Vinkovits István irányításával, az Erzsébet- és Terézváros belső területére olyan rendezési tervet készítettek, amelyről túlzás nélkül állítható, hogy korszakalkotó: a rehabilitáció prototípusa (ahogyan a lakótelepeké Kelenföld volt). A terv mértéktartó, a lakásoknak mindössze nyolc—tíz százaléka szűnik meg. A kialakult városszerkezet továbbfejlesztését (nem pedig jellegvesztéssel járó átalakítását) javasolja, mégpedig úgy, hogy a terület használati értéke növekedjék, kellemesebb legyen ott lakni. Nem tűzhette ki célul, a teljes ellátottságot minden vonatkozásban, mert ez lényegesen több áldozattal, még sokáig használható épületek megsemmisítésével járt volna. A Madách Imre út megnyitása nem egy régi álom megvalósítása, hanem olyan városszerkezeti adottság, közlekedési szükségszerűség, amit tudomásul kellett venni. A terv nem egyszerre valósul meg, hanem szakaszosan, fontossági sorrendben, de egységes városrészt eredményez. A közben fölmerülő igények szabják meg, hogy mikor melyik tömb átépítését kezdjék meg, hol a legsürgősebb a lakások korszerűsítése, a bontás-építés, hol van a legnagyobb hiány közintézményben stb. Az egyes tömbökre készülő szabályozási tervek a helyi adottságoknak megfelelően határozhatják meg a bontások, szabad -területek, új létesítmények, parkolók mutatóit — mint minimális célokat —, de lehetőséget hagynak a továbbfejlesztésre. A terv előreláthatólag 1980—2010 között valósulhat meg, a népgazdaság lehetőségeitől függő ütemben. Ez idő alatt a terv módosulhat — ezt az épületek állapotának esetleges további romlása is szükségessé teszi. Társadalmi viták Az erzsébetvárosi rendezési terv nemcsak a rehabilitációnak a kezdete, hanem a várospolitikai nyíltság kiszélesedésének is. A tervet nemcsak szakmai fórumokon vitatták meg, hanem a kerületi tanácsoknál is közszemlére tették, véleménygyűjtő füzettel. Budapest főépítésze és a tervező lakossági fórumon ismertette. A zsúfolásig megtelt terem izzó hangulata jogos türelmetlenséget tükrözött: történjen már valami. A Hazafias Népfront országos elnöksége településplitikai bizottságának ülése szakmai vitának indult, végül oda vezetett, ahová a lakossági fórum: szépek, jók a tervek, de mikor fogunk hozzá? Egyetértés volt abban, hogy a rehabilitáció nemcsak városrendezési-építészeti kérdés, hanem további halasztást nem tűrő társadalmi, politikai feladat is. A vita a megvalósítás lehetősége körül folyt. A résztvevők leszögezték: érvényesüljön következetesen a párt XII. kongresszusának állásfoglalása: „a lakóházfenntartás azonos súlyú legyen a lakásépítéssel". Elhangzott a vitában az is, hogy ki kell dolgozni a rehabilitáció normáit, értékelési szempontjait, és fölülvizsgálni ezek alapján helyét a fejlesztések rangsorában. Ki kell munkálni és a mindenkori helyi adottságokhoz kell igazítani a pénzügyi-szervezési-kivitelezési módszer leghatékonyabb formáját. Terv és valóság A fölmerülő problémákat jól lehet érzékeltetni a Nagydiófa—Wesselényi —Dob—Kazinczy utca által határolt tömb kapcsán, amelynek beruházási programját már elkészítette a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (felelős építész-tervezője: Simon István). Jelenleg 292 lakás van ezen a területen s a tervek szerint a rehabilitáció után 274 lakás lenne, ebből új épületben 162, átalakított és felújított régiben 112. A beruházás összköltsége, 1981. évi áron 631 millió forint — egy lakásra 2 millió 300 ezer esik. Pontosabb számítással a költség valójában 575 millió, egy lakásra kétmillió forint. A kizárólag lakásszámon alapuló mennyiségi értékelés azonban — különösen a rehabilitáció esetében — egyoldalú. Nem lehet ugyanis egyenértékű egy megszüntetett szobakonyhás lakás egy létrejövő korszerű összkomfortossal. A lakbérek is a komfortfokozat szerint változnak. Ehhez hasonló értékarányos szorzókkal az I. táblázat szerint (I. a 30. oldalon) alakulna a lakásszám. A rehabilitáció minőségi szempontból nemhogy hat százalékkal kevesebb lakást, hanem 33 százalékos többletet eredményezne — nem is beszélve az egész tömb városléptékű, környezeti megújulásáról. Minőségi értékeléssel az egy lakásra jutó (fiktív, csak összehasonlító) költség 1 406 ezer forint, 805 ezer forintos nettó építési költséggel. A tényleges építési költség egymillió-kétszázezer forint, duplája a lakótelepinek. A munka is jóval 29 >