Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Dr. Buza Péter: Az utolsó „flamingó”

Balkinyi Lajos nyugalmazott államrendőrségi hivataligazgató ni a napló feljegyzéseit. A mindig zsinóros atillát viselő, a szolgabíróságot elveszejtő, immár hófehér szakállal büszkélkedő öregúr igazának tudatában makacs önérzettel viseli a simabeszédűek gúnyolódásának nyilait: „Tisza Kálmán miniszterelnök: T. Képviselőház!... Két dolgot kívánok csak megjegyezni: Madarász t. képviselő úr szerintem ugyanis félreértette Asbóth képviselő úr beszédét annyiban, mert ő azt, amit mondott, csak arra vonatkozóan mondotta, hogy a választói jog nem olyan, hogy azt — mint némelyek teszik — a természetjog szerint a születéssel együtt járónak tekintsék. . . Továbbá számokkal be lehet bizonyítani, hogy a választók száma Mgyarországon nem apad, hanem tetemesen szaporodik.. . hiszen az adóforint az alapja a censusnak, az adó pedig folytonosan emelkedett, természetes, hogy ez által a választói jog kitágult és többekre terjedt ki. Igen sajnálom, hogy Madarász képviselőtársam nem ismer el bennünket szabadelvűeknek; csak az az egy vigasztal, hogy ő 1848-ban is a másik pártot, amelynek akkor vezére Kossuth Lajos volt, nem ismerte el elég szabadelvűnek (élénk derültség és tetszés a jobboldalon. . .) Madarász József: T. Ház! Szavaim értelmét kívánom helyreigazítani... Kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, hogy én Kossuth Lajost... mindig szabadelvűnek. . . tartottam, de sohasem tagadtam, hogy még meg nem változtatta azon, mindig egyezkedni akaró, a nemzetet odafenn ellenségeinktől erélyesen meg nem védő politikát, melyet kénytelen volt követni, azért, mert akkori minisztertársai kérték, hogy azon egyeztető politika az ő jelenlétével is szentesíttessék — addig neki határozott ellenzéke voltam. Hanem volt A ház régebbi, udvari szárnya Csigó László reprodukciói azután idő és nagy idő — nem a legkésőbbi időkről szólok — mert elismerem a legkésőbbi időkben ismét ellenzékét képeztem (Derültség jobbfelöl), de volt nagy idő. amelyben senki sem volt odaadóbb híve Kossuth Lajosnak, mint akartam lenni, s voltam én... Elnök: Nem értem, hogy minő összefüggésben van ez a képviselő úr szavai értelmének helyreigazításával I (Derültség)" * 1910-et írunk, amikor utoljára korelnöke a magyar képviselőháznak. Aztán még egy-másfél évig időnként ismét meg-megjelenik az ülésteremben. Ebben az időszakban már Kispesten él lányánál és vejénél, akik a kispesti Kossuth Lajos utca 9-ben laktak, minden bizonnyal Bresnay Bélának, a kor jeles hittudósának, a kisváros notabilitásának vadászkastélyként épült kúriájában. Először a szomszédos házat (akkor a 7-es szám állt a kapun, ma a 9-es) vették bérbe a múlt századból ittfelejtett öregúrnak. De igen hamar — talán pár hónap sem telt el — új, feltehetően olcsóbb bérleményt kerestek a számára. El kellett tartani. Nem volt már semmije. A hitelezőknek folyósították havonta a képviselőház doyenjének honatyai honoráriumát. Még a sírhelyét is elárverezték. Nem kártyázta, nem itta el. Csak egyszerűen jóhiszemű volt. Különböző hitellevelekre írta rá márkásán csengő nevét, kezesként, s azok, akik visszaéltek jámborságával, megszöktek az adósság elől. Különös dolog: szinte bizonyos, hogy legfeljebb egy évig lakott az egykori Kossuth utca 7-ben, a Gondűző villában. S mégis, azok a források, amelyek számon tartják kispesti éveit, meg sem emlékeznek a másikról, a Jókai utcai „tuszkulánumról", ahol legalább öt esztendőt öltött el. Az ok persze nyilvánvaló. A Jókai utca szegényszagú utca volt. Hogy is történhetne meg, hogy a városka jeleseinek egyik legjelesebbike ne a főutcának számító Kossuth utca házainak valamelyikében lakjon — vélhették a húszas-harmincas évek helyi históriaírói. A Kossuth utcai ház platánjait „védetté" nyilvánították — hiszen azokat Madarász apó ültette —, s a Gondűző villa bevonult a városka történelemkönyveibe. Csekélyke elégtétel a matuzsálemi kort megért képviselőnek, akivel utolsó éveiben senki sem törődött. Csendesen, visszavonultan élt. Környezete, a Jókai utcai kisemberek — leszármazottaik emlékezete szerint — észre sem vették. Túlélte önmagát. De — emlékiratainak versbe faragott mottója is erről árulkodik — mindvégig megőrizte magából azt, amit önmaga lényegének érzett. S ha romantikusan csengenek is a sorok, megszolgálták — szerzőjükkel együtt — kései tisztelgésünket: Népfenség, szabadság, életem világa. Magyar hon szerelme, keblem vérvirága. Viruljon mielőbb szabadságod fája! Áldásom rád, hazám, magyarok hazája. Mi pedig — kései tisztelgők — induljunk el egy képzeletbeli sétára. A régi Kispesten. Nézzük meg közlebbről — a Jókai utcai házacskák sorsával már megismerkedvén — a városházához futó, egykor előkelő Kossuth utcát és környékét. ízlelgessük az öntudatra ébredő városka születésének korszakát, a „hősi időket", amikor még itt lakott Madarász „apó". Róla és leszármazottairól is essék még szó — de már egy következő írásban. 21