Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Dr. Buza Péter: Az utolsó „flamingó”

Akik nem egyeztek bele a kiegyezésbe. Állnak (balról jobbra): Vályi János, Vidács János; ülnek: Csanády Sándor, Patay István, László Imre, Kállay Ödön és Madarász József Azóta sem láttam őket. Istenem! Valamibe talán bele is keveredhetett... Csak hát, nem hiszem én azt. Egy ilyen jó gyerek. .. — A 42-ben? Ott utoljára a Móriczék laktak. Trafikos volt az Üllői úton. Előtte meg a Deákék. Most is ott lakik az utca elején. Már csak az aszszony. Azt a házat még nem bontják. Mesélte valaki. Majd csak később! A Deákék idejében Szabóéké volt a ház. Azok egy Kovács János nevű ügynöktől vették. Még az anyja építette a házat. Igen-igen régen. Tudja, ott csupa ilyen régi ház volt. A 40., 42., meg a 44. is. Abban meg a Balkányiék laktak ősrégtől fogva. Az öreg Balkányi Lajos komoly ember volt. Rendörigazgató. A fia meg Kispesten lett végrehajtó. A községházán dolgozott. — Madarász! Hát én, fiam, még a nevét sem hallottam emlegetni. Lehet, hogy ott lakott valahol, de szó nem esett róla soha... Ki volt az az ember! Képviselő? Hát aligha lakhatott mifelénk, mert csak emlegették volna az ilyen nagy embert! Meg aztán egy ilyen gazdag ember élt volna abban a szegény utcában? Nem stimmel itt valami, kedvesem. Rosszul tudja azt maga. Azt azonban hallottam, hogy a mi házunkban, a 40-ben lakott valami hamispénz-csináló. A pincében ügyeskedett. El is fogták. Fel is akasztották. Valamikor réges-régen. Más hírességről én nem tudok arra mifelénk. Pedig elég öreg vagyok már. Elhagytam jócskán a nyolcvanat. * Háromszor-négyszer is végigsétálok a csatatérhez hasonló egykori kispesti utcán. Már csak itt-ott áll egy-egy világos ablakú ház. Téglák és törmelékhalmok között pihennek a sártól mocskos gépek. Vége a műszaknak. Holnap reggelig szünetel a bontás. Ahol becsöngetek, mindenütt pakolnak. Ládákban a törékeny holmi, képek foltjait őrzik az üres falak. Menetkészen a bútorok. Hamarosan mindenki útnak indul. A már elköltözöttek címét nehéz összeszedni. De azért apránként sikerül. A kerületben kapott lakást özvegy Fekete Józsefné. Wekerlén él Szabó Lajosné. Deák néni jó tíz éve, hogy elköltözött a 42-ből a Jókai utca 4-be, s most ott készül az újabb fordulóra. A Balkányi-ház utolsó tulajdonosát, Balkányi Tibornét a kispesti Lehel utca egyik új épületében találom meg. A szomszédos panelházban újabb alkalmi ismeretségeket kötök egykori környékbeliekkel. Jókai utcaiakkal. Sovány eredménnyel. Valaki, mintha hallott volna valamit. Ketten is emlékeznek az öreg eperfára. Mindketten úgy, hogy a 44. számú ház udvarán állt. Az öreg eperfa perdöntő adat. S különösen, mert az emlékezők szerint másutt sehol sem volt ilyen famatuzsálem a környéken. * ,,Kispesten, a Jókai utcai tuszkulánumban éldegél már hosszú idők óta" — írja a Budapest című napilap ismeretlen tudósítója 1913 januárjában — a múlt század egyik legérdekesebb alakja, a kilencvenkilenc éves Madarász József országgyűlési képviselő. A történelmi nagy időket átélt sárkeresztúri követ, aki nyolcvan év óta tagja a magyar törvényhozásnak, már egy év óta teljesen elvonult a magyar politikai élettől, s csendesen, családi körben tölti hátralevő napjait. Fölkerestem a jó öreg Madarász apót az ő szerény otthonában, hogy elbeszélgessek vele az elmúlt szép daliás időkről, megismerjem életmódját, szokásait. Betegen találtam. Betegsége ellenére fiatalos jókedv sugározza be jóságos arcát, s még ő vigasztalja hozzátartozóit. — Sose féljetek — mondja —, azért megérem én még a három egyest! Mert a jó öreg Madarász apó éppen száztizenegy évig akar élni. Úgy várja ezt a nagy távolban levő időt, mint más ember a legközelebbi napot. Egyre mondogatja: — Hárman vagyunk még itt a históriai múltból: Ferenc József, Görgei meg én. No hát a sorban én leszek az utolsó. Utálatos tél — mondja —, de majd kifogok rajta. Meglássátok, milyen jó lesz tovasszal. Sütkérezem megint a napfényben az öreg eperfa alatt..." íme az eperfa. Egy másik újságcikkből azt is megtudjuk — a Nap tudósítójának szintén 1913-as írásából —, hogy a házacska a Jókai utcai 40. szám alatt állt: ,,Rég elpihent harcos nagy magyarok kortársa, a világ valamennyi parlamentáris képviselőjének doyenje, Madarász József apó roskatagon, fáradtan, betegen itt von még közöttünk. .. veje, a kitűnő Komócsy százados, lánya és felesége ápolják önfeláldozó szeretettel. Kispesten, a Jókai utca 40. számú házban lakik a család. A földszintes, csinos ház vidéki kúriának is beillenék, ha bért fizető partájok nem laknának benne. Az utcai részben van Komócsyék lakása. A tisztiszolga nyit ajtót előttem, s amint megmondom, mi járatban vagyok, ezzel a kevésbé barátságos invitálással vezet az előszobába: — No, az úr is éppen jókor jött! Az előszobában egy szép öreg úriasszony jött elém. — Nemzetes asszony, a képviselő úrral szeretnék beszélni. — Sajnos nem lehet. A férjem beteg. Az előszobában egy kis díványon foglal helyet, és maga mellett üléssel kínál. — Nem engedhetem be a szobába, mert két egymásba nyíló szobánk von, s a beteg felizgatódnék. Előhozom a kaposvári akciót. A nemzetes asszony türelmetlenül, idegesen hallgatja. Próbálom megmagyarázni: nem ajándék volna ez, hanem a nemzet hálája, jutalma. — Nem, nekem erre nincs szükségem. Hiszen igaz, hogy értek csapások, de nekünk nem kell semmi. A tisztiszolga ismét előkerült. Ahogy végigment az előszobán, patkós bakancsának rajza ott maradt a fehérre mázolt padlón. Madarászné észrevette, hogy a padlót nézem, és szinte mentegetőzve mondta: — Nincs szőnyeg. Az ajtó miatt nem lehet odatenni. A búcsúzásnál is visszatér a tiltakozásra: ,,— írja meg kérem, hogy nem kell semmi, nem kérünk semmit." * A 20-as évek vége felé, mikor átszámozták az utcát, a Jókai utca 40. a 44-es számot kapta meg. Az épület bontás előtti utolsó tulajdonosának, Balkányi Tibornénak családjában két dokumentumot is találni, melyek megerősítik, hogy az épület a 10-es, 20-as években Jókai utca 40. volt. 1910-ben 19