Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Császár Nagy László: Menekülés

tántorít el. Azzal ijesztget, hogy tolvajokat nem alkalmaz a vasút. Tudom jól, más is lopott, mégis ott dolgozik. A mozdonylopás mese, érti? Az öt vagonból elemelt farmernadrágokat pedig tőlünk is elcsenték. Miért élek így? Nem bánom, elmondom, hátha megérti. Sokféle sorsú gyerek jött itt össze, és a nevelői gyengeség is hozzájárul, hogy a nevelés hatástalan. Az intézetiek azt fogadják be, aki elvállalja a nagyobb balhékat is, itt az adja meg az ember rangját. Nem mondom, hogy ez jól van így, de nekem is tartoznom kell valahová, mert aki egyedül van, az csak vergődik az életben. Aki pedig nem alkalmazkodik a haverokhoz, azt előbb elverik, aztán kiközösítik. Zárt világ ez, a törvényeit csak azok értik meg, akik köztünk élnek. Amikor már az ember nem tudja elviselni ezt a kötődést, elszökik. Sokan nem tudnak élni a hirtelen rájuk szakadó szabadsággal. Tudom jól, előbb-utóbb szembe kell néznem a világgal és önmagammal, de már nem félek senkitől és semmitől. Biztos elítélnek. Szabadulásom után majd megpróbálok talpra állni. Ha pedig nem lesz hozzá erőm, akkor úgy élek, mint eddig. Hol börtönben leszek, hol pedig élvezem a büntetés utáni szabadságot. Sz. László apja feszesre igazítja magán a vasutasegyenruhát, aztán nagy szóval szabadkozik: — Kérem, már régen megmondtam a fiamnak, hogy ne hivatkozzon rám. Sosem bírtam vele, mintha két énje lenne, és a csatában mindig a rosszabbik győz. Miután az első feleségem magára hagyta, elvették tőlem, mert nem volt megfelelő lakásom. Azért is két évig kellett pereskednem, hogy a gyámja lehessek. Kilencéves korában, amikor magunkhoz vettük, megbolydította a családot. Nemcsak tőlünk és a testvéreitől lopott, hanem a boltokból is. Gyakran elcsavargott, a végén már önmagát is meglopta. A második feleségemnek csak bánatot okozott, aztán amikor ezt megértette, ő maga kérte, hogy vigyük vissza az intézetbe. Belefáradtam. Tudom iól, hogy a nyáron, amikor naponta hazajött enni, akkor is szökésben volt. De a békesség kedvéért elhittem, hogy kimenőt kapott. Bujdos László szó szerint ezt mondta: „Egyszerű lenne az intézetbe került gyerekek sorsáért a szülőkre hárítani a felelősséget, de attól a tények még tények maradnak. A mi munkánk egy kicsit a társadalmi gondok sűrítménye. Az intézetbe kerülés okai és gondjai összetettebbek annál, mintsem a családra mutogatással megoldhassuk azokat. Másfél-két évtizede, a társadalomban végbement liberalizálódási folyamat kezdete óta, csökkent a kötelességteljesítésre nevelés színvonala. A család zsebpénzzel váltja meg a gondoskodást, közben alig-alig kéri számon a kötelességet. Ez jellemzi az iskolát is. Magas volt a bukási arányszám, és egy igazgatót kitüntettek a bukásmentes iskoláért. Több sem kellett, a mindegy-milyen-áron elért eredmény lett a fontos, és ez lett az oktatónevelő munka mércéje. A gyerekek magatartásán is lemérhető a társadalom közömbössége. Sőt, a jogalkotás gondjai is jelentkeznek nálunk. Nem ritka, hogy a szülők háromszobás lakáshoz jutottak azért, mert az anya állami gondozásba szül három gyereket. Következetesebben kellene értelmezni és alkalmazni az ifjúság elleni bűntett fogalmát is. De nálunk a gazdálkodásban fellelhetők gondok is. A személyiségformálás legjobb eszköze a rendszeres munkára nevelés. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az erejük teljében levő tizenéveseket filctollak csomagolásával rendszeres munkára tudjuk szoktatni. És még elégedettnek kell lennünk, mert emellett számos vállalattal kötöttünk szerződést. Előfordult azonban olyan eset is, hogy a két hónapból mindössze nyolc napra kaptunk munkát. Azért volt ránk szükség, hogy a gyerekeknek kifizetett alacsony munkabérek ellenében magasabb fizetésű dolgozókat alkalmazhassanak... Aztán amikor kiszámolták, hogy az állásidőért még kevesebb bér jár, rendszeres lett az anyaghiány. A felnőttek körében emelkedő alkoholfogyasztás következményei is fellelhetők nálunk. A gyerekek sem maradnak el az idősebb nemzedék tagjaitól, csak ők már önpusztítóbb kábulatra vágynak. Ez a gond egyformán veszélyezteti a családban és az intézetben nevelkedő gyerekeket. Úgy vélem, nagyobb társadalmi odafigyelésre lenne szükség. Amiatt már nem panaszkodhatunk, hogy a látványos akciókból a társadalmi szervezetek nem veszik ki a részüket. De a tudatos gyermekvédelem korántsem ünnepi pillanatokból, hanem aprólékos munkából áll össze." Szó sincs arról, hogy csak borús színekkel festett kép felel meg a valóságnak. Dr. Gönczi Ivánnét, a Kaffka Margit nevelőotthon igazgatóját jó példáért keresem: — Tíz évvel ezelőtt még azt reméltük, hogy hamarosan csökkenthetjük a nevelőotthonok számát — mondja —, de csalódnunk kellett a feltevésünkben. És mi még szerencsésebb helyzetben vagyunk az átlagosnál, mert a nálunk elhelyezett gyerekek mindannyian tovább tanulnak. A lányok jelentős hányada antiszociális vagy annak mondott magatartása miatt van nálunk. A család nem bírt velük. Ezért egyértelműen a szülők a felelősek. Sajnos napjainkban ez jellemzi a szülők és a gyerekek kapcsolatát. A kis alapterületű lakások tovább növelik a konfliktusforrások számát, aminek mindig a gyerekek az áldozatai. A felelősségre vonás azonban rendszerint elmarad. Mint az igazgatónő mondja, ebből fakad a nevelőtanárok legfőbb feladata, hiszen ők nemcsak a gyerek tanulmányi eredményéért és ruházkodásáért felelősek, hanem személyiségük fejlődéséért is. Az itt eltöltött átlagosan két és fél év alatt kell pótolni azt, amit a család másfél évtizeden át elmulasztott. A nevelőtanárok feladata azonban korántsem zárul le ezzel. Rendszeres kapcsolatot kell tartaniuk az iskolákkal, a munkahelyekkel és a családdal is, hogy a szülők később alkalmasak legyenek a gyerek visszafogadására. — A legnagyobb nehézséget az okozza — folytatja az igazgatónő —, hogy a lányokból hiányzik a valakihez kötődés élménye. Ez különösen azokat jellemzi, akik intézetből kerültek hozzánk. Rájuk különösen figyelni kell, mert ki vannak téve annak a veszélynek, hogy elsodorja őket az élet. Ezért aztán, ha találunk olyan személyt, aki alkalmas erre a szerepre, mindent elkövetünk, hogy erősítsük ezeket a szálakat. Nehéz időszak ez a gyerekek életében, hiszen ebben a korban dől el, milyen felnőtt lesz belőlük, és ilyenkor fogalmazódik meg bennük például az a kérdés, hogy az ő életük miért alakult másként, mint családban nevelkedő kortársaiké? Ha nehéz is, meg kell próbálni őszintén felelni erre a kérdésre, hogy leküzdhessék az ebből fakadó gátlásaikat és megbirkózhassanak a pályakezdésükkor fokozottabban jelentkező nehézségekkel. P. Mariann, mióta ismeri az igazságot, nem haragszik az anyjára. Életének első szakaszát a szomszédasszony elbeszéléséből tudja: — A szüleim züllött életet éltek. Elváltak. Anyám nem tudta elfelejteni élete első szerelmét, így engem másfél éves koromban állami gondozásba adott. Új férjet talált magának, a mostohám valami gyermekvédelmi munkát végez, így egyszer kivettek egy fél évre. Hamar kiderült, hogy nincs helyem abban a családban. Visszakértem magam. Igaz, itt meg sokan kidobott embernek tartanak bennünket, akikre nincs szüksége senkinek. Néha az is rosszul esik, hogy mi évekig vágyunk olyan szép ruhákra, amilyet az iskolatársainknak az első sóhajtásukra megvesznek, különösen akkor, ha vezető beosztásban dolgozik az apjuk. Ebbe bele kell törődni. Nekünk az intézeti évek után is kétszeresen meg kell küzdenünk mindenért. Csak az lehet a célom, hogy a kereskedelmi szakközépiskola és a Testnevelési Főiskola elvégzése után megpróbáljak talpon maradni. Talán lakást is kapok, meg egy jó férjet, mert nem akarom, hogy a gyerekeim is intézetben nevelkedjenek. Mariann sorsáért tehát a család felelős. Balogh Károlyné, a nevelőotthon csoportvezető nevelője, mesél egy olyan történetet, ami azt tanúsítja, hogy olykor a gyerekek sorsát intéző hivatalok sem állnak feladatuk magaslatán. Erre utal a hajdanvolt élsportolóról, a feleségéről és a gyerekükről szóló történet. A fiatalasszonyt az viselte meg, hogy többet remélt az élettől, mint amennyit kapott. A bontóper nyomán támadt idegi panaszai miatt leszázalékolták, s a kislányt az apának ítélték. A gyerek hamarosan az intézetben találta magát. Az anyjához kötődik a legerősebb szálakkal, jeles tanuló, a gimnázium pedig néhány percnyi járásra van az anyja lakhelyétől. Érthető, hogy a kislány gyakran meglátogatta az édesanyját. Úgy látszott, minden rendben van, amikor az apa feljelentette az intézetet, amiért megszegik a láthatás szabályait. A hivatal a férfi mellé állt. A gyerek ugyanis a jogszabály szerint csak 16 éves korában nyilatkozhat a saját elhelyezéséről. A vita éleződött, a lány a csövesek között kötött ki, ahol zsibbadt álmokba menekülhetett a valódi élet gondjai elől. Tanulmányi eredménye leromlott. Miután a hivatal makacsul ragaszkodott az igazához, az ostrom folytatódott. A gyerek öngyilkosságot kísérelt meg. Majdnem sikerült. Jelenleg ideiglenesen (szabálytalanul?) az anyjánál lakik, azóta ismét ötösöket visz haza. Az apa és a hivatal azonban nem hagyja magát, vidéki intézetbe akarják helyeztetni a lányt. Akinek nem a papírok, hanem az emberi sorsok a fontosak, azért szurkolnak, hogy mielőbb elteljen az elkövetkezendőfél esztendő. A kudarc esetén ugyanis beláthatatlanok a következmények... — Az első kudarcélmény rendszerint akkor éri a gyerekeket — hallgatom Balogh Károlyné szavait —, amikor rádöbbennek, hogy nincs kihez kötődniök. Sajnos, mind többen 9