Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Császár Nagy László: Menekülés

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ • • MENEKULES Nehezen bontakoznak a sorsok. P. Zsolt unottan ejti elém a szavakat: — Mit akar tudni? Tizenhat éves vagyok, az anyám takarítónő, apám kocsikísérő, aki gyakran leissza magát. Mindig kettes tanuló voltam. Villanyszerelést tanultam, de elmentem ezerötért segédmunkásnak a haverok kedvéért. Hetenként két-három alkalommal hiányoztam a gyárból. Betöréses lopás miatt vagyok intézetben. Ha volt pénzem, egy liter bort ittam naponta, ha alkalmam volt rá, mással is zsibbasztottam magam. Jó érzés belekábulni az álmokba. Ettől mindig valami szépet reméltem. Nem mondanám, hogy becsaptak az álmok, bár a kábulat alatt gyakran küszködtem varangyos békákkal. Azért vagyok szigorítotton, mert az egyik besúgó lebuktatott, amikor a ragasztós zacskó fölé hajoltam. Még itt sem mulasztok el egy-egy alkalmat! Minek is beszélek, mit tudnak maguk rólunk? Valóban, mit tudunk azokról a három és tizennyolc év közötti lányokról és fiúkról, akik intézetben élnek? Többnyire csak azt, hogy a szülők helyett az állam gondoskodik róluk: ruhát kapnak, szakmát a kezükbe. Ez utóbbival gyakran nem élnek, és a biztonságot adó otthonokban töltik a napjaikat. Meg szánakozunk is, mert a köztudatban az állami gondozás fogalma ma is többnyire az árvasághoz kapcsolódik. Ők vannak kevesebben. Rajtuk időnként nevelőszülők igyekeznek segíteni. Z. Ferencet lelkiismeret-furdalás kínozza. Megtörten ül, az arca rezzenetlen. Szüleit nem ismerte, a nevelőszülei szakmára taníttatták, a szakmunkásképző második évfolyamának színvonala azonban meghaladta a fiú képességeit. Nehezen találja a szavakat: — Csak bánatot okoztam nekik. Eladtam az órát, a rádiót és a kerékpárt is összetörtem. Visszakerültem. Az intézeti elhelyezést szökés követte, tébolyult álmok szalmakazlak mélyén, és vasúti pályaudvarok padjain. Innen a Róbert Károly körúti intézetbe vezetett az útja. Tizenhat éves. Vágya és álma nincs, igénye is mindössze annyi, hogy megkeresse a betévő falatra valót. Nem talál társaságot, és nem tud megnevezni olyan embert, akin alkalomadtán segítene. Fogalma sincs arról, mihez kezdhetne az életben. Ha kitekint az intézet vasrácsokkal védett ablakán, nincs miről álmodnia. Sorsa azonban korántsem tipikus. — Sokkal több az úgynevezett válási árva — jegyzem Bujdos László igazgató szavait. — Az intézet eredeti célja a más nevelőotthonokban nehezen kezelhető gyerekek rehabilitációja. Az elmúlt években azonban megváltoztak az arányok. Ma már a gyerekek hetvenhetvenöt százaléka intézeti előzmény nélkül kerül hozzánk, többnyire labilis, lumpen családokból. A gondjainkra bízottak szüleinek többsége — hetven százalék — nem végezte el az általános iskolát, sokuk — egyötöd rész — pedig „hivatásos" bűnöző. De a sorsok arra is figyelmeztetnek, hogy a lakótelepi életforma jó táptalaja az antiszociális magatartás burjánzásának. Elgondolkoztató adatok. Az itt dolgozó pedagógusok munkája sem könnyű. Amíg 1972-ben az Aszódra került fiatalkorúaknak több mint fele budapesti illetőségű volt, addig 1980-ban mindössze negyven fővárosi fiatalkorú bűnöző jutott az aszódi börtönbe. A megtévedt fiatalok nagy részét a Róbert Károly körúti intézet neveli. Közülük sokan nem riadnak vissza újabb bűncselekmény elkövetésétől sem. Nem a legjobb példát kapják. Sajnos, a közelmúltban akadt itt olyan nevelő is, aki fillérekért vette meg a gyerekektől a kölcsönzőből bérelt tárgyakat. Bujdos László másfél éves igazgatóskodása alatt több tucat nevelőtanár kérte vagy kapta kézhez munkakönyvét. A családból és a többi intézetből szököttek elhelyezésére néhány éve létrehoztak egy ötven férőhelyes ideiglenes szállást. Itt 1976—79 között, ezerrel emelkedett a néhány napos vendégek száma. Különösen szembeszökő: egyre több lány vette igénybe az ideiglenes szállást. így aztán nem is olyan meglepő, ha olykor — szívük választottjának kiszabadításáért — tizenéves lovagok ostromolják az épületet. De az is előfordult már, hogy a tizenhárom éves galerivezér kiszabadítására hat-hét évvel idősebb „beosztottak" sorakoztak fel. Az intézetben élő gyerekek Csigó László felvétele hét-nyolc százaléka állandóan szökésben van. Egyesek kézre kerítésére néhány nap is elegendő, mások pedig olykor fél évig is élvezik az önként meghosszabbított „kimenőt". A gyerekek általában egy évnél rövidebb időt töltenek az intézetben. Újfent az igazgatót hallgatom: — Általában leépült személyiségű, gyakran mindenre elszánt gyerekek kerülnek hozzánk, akik több bűncselekményt is elkövettek. Egy év alatt a legjobban felkészült pedagógusok sem tudnak csodát csinálni. Tovább nehezíti a nevelőtanárok munkáját, hogy a jogi eljárás gyakran háromnegyed évig elhúzódik, ez idő alatt pedig néhány gyerek semmitől sem riad vissza. Sz. László úgy érzi, hogy becsapta őt a sorsa. Másfél éves korában, amíg az apja szolgálatban volt, az édesanyja kereket oldott. Azóta nem találkoztak. Napok múlva figyeltek fel sírására a szomszédok. Intézetbe került. A gyors észjárású gyerek könnyen boldogult a tantárgyakkal, szakközépiskolában folytatta tanulmányait. Vesztére, hiszen szerelmes lett a motorokba. Hamar elterjedt a hír: a fiú Hegyeshalomig szökött egy mozdonnyal. Csak a kollégiumból tanácsolták el. De, mint mondja, társai gúnyolódása miatt az iskolának is hamar hátat fordított. Nevelőtanárai elintézték, hogy folytathassa a tanulmányait. Nem élt a lehetőséggel. A vasútnál talált munkát. Saját bevallása szerint, társaival egy este öt vagont fosztott ki. Beszélgetésünkreéppen egy motorkerékpár ellopása miatti kihallgatásról érkezik. Néhány nap óta pedig egy autólopási kísérlet is terheli bűnlajstromát. Maga sem tudja, hányszor szökött meg az intézetből. — Mindenképpen a vasútnál fogok dolgozni! Ha kell, sarusnak megyek vagy váltókezelőnek. Ettől még az apám riogatása sem 8