Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: Öntödei monológ

jobban keresnének az emberek. Azt szokta mondani a normásunk: harcoljatok a vezetőitekkel. A vezetőink meg azt mondják: nincs több ember az anyag-előkészítésre. Márpedig a mi időnkbe ez már végképp nem fér bele, s ha felvállalnánk, semmi hasznunk nem lenne az átállásból. Ördögi kör, nem egy ilyenről olvasunk a Valóságban vagy az Élet és Irodalomban. Ezeket a cikkeket rendre kirakjuk a faliújságunkra. Gondolom, azért alakult ez így nálunk, mert az ilyen szar helyen rettentően tudunk reagálni azokra a dolgokra, amelyek áttételesen ugyan, de ránk is vonatkoznak. Nemrégiben rólunk is megjelent egy tanulmány, a szerző titokban járt be, mert a művezető kitiltotta a műhelyből. — Majdnem minden egyedi öntöde így néz ki. Az egyik ember siet, eldob valamit, a másik szintén eldob valamit, s az is ott marad. Valaki lerak egy formaszekrényt ide, mert neki amott útban van, a másik tetejébe rak egy újabbat, mert máshová rakni nincs ideje, meg darut sem kap arra az egy fogásra, s ez így gyűrűzik szépen, miközben megannyi baleseti forrás jön létre szinte észrevétlenül. Másnap megint megmozgatunk mindent. Kéne egy csoport, amelyik mindig rendet rak, tehát egy térfelügyelő vagy micsoda, aki dirigál néhány embert. De hát ha ilyen lenne, akkor segédmunkás is lenne. Ugyanakkor nagyon vének a berendezések. Az egyik homokkeverő koller június 5-én súlyos balesetet okozott. Kicsi László betanított gépkezelő vízüveges homokot kevert benne, majd szólt Kmetty Jenő öntőnek, hogy jó lesz már az anyag. Kmetty lement a szállítószalaghoz, és a terelőlemezről bal kézzel húzta a szalagra a lerakódott homokot. Előzőleg Kicsi László a gépet leállította, azonban az a lendülettől még negyven másodpercig tovább forgott. A forgólapát nekiszorította a 29 éves öntő bal kezét az ajtónyitásnak, s három ujját levágta. A baleset után felszereltek valami rikácsoló szerkentyűt, ami addig nem hallgat el, amíg a gép teljesen le nem áll. De nehogy azt higgye ám, hogy az öregebb kollerekkel csinállak valamit, pedig azok, ha lehet, még balesetveszélyesebbek. Két héttel később az 54 éves Badar Zoltán öntő szenvedett balesetet. Rázuhant egy teli homokszekrény. Ha közelebb áll, maga alá temeti. Ma is beteg még, most jártuk ki neki, hogy visszamenőleg megkapja a keresetkiesését, azaz a táppénze és a korábbi jövedelme közötti különbséget. Újból és újból kérvényezni kell, méghozzá saját magának, hogy érvényesülhessen a bürokrácia. Orvosnak kell igazolni, hogy beteg az illető, amikor lassan már fél éve táppénzen van. Hetekkel a rokkantak éve előtt! Nem tudjuk, mi lehet az oka ennek a szemléletnek, hiszen senki sem azért rokkan meg, hogy kártérítést kaphasson. — Ráadásul, én vagyok az üzem főbizalmija egy idő óta, s figyelik az emberek: hogy intézem el az ilyen ügyeket. A fene tudja, miért vállaltam el. Az az igazság, hogy sokat pofáztam, meg írtam mindenfelé, az üzemi újságba is, és akkor azt mondták, mutasd meg te, hogy kell csinálni. Sokáig vacilláltam, mert mindig azt vallottam, hogy nem a termelőmunkában dolgozó embernek való az ilyesmi. Be is igazolódott, gyakran a munka rovására kell lótnom-futnom. Adnak ugyan harminc óra függetlenített időt, de ez nagyon kevés, mert van úgy, hogy az egész napom rámegy. Kivált prémiumosztás idején. Mindjárt behívnak, ha vita van valamiről. Na öreg, mi van, te hogy gondolod. Nálunk betartják most már a szolgálati utat, nem mernek átverni minket. Előfordul persze, hogy tévedek, de a gazdasági vezető régebben csinálja ezt, aztán vagy értem ott hirtelenjében, hogy miről van szó valójában, vagy nem, mert rögtön kell döntenem, van rá egy percem, és közben kint vár a munkám. Most volt pénzosztás, ahol korrigáltuk az összeget, nem tetszett nekem, ahogy elosztotta a főnök. Behívott, vitatkoztunk egy darabig, ide ennyi, oda annyi, s bizony engednem kellett valamelyest. A mi csoportunkról is szó volt, s ezen belül természetesen az én pénzemről is, de ez nem befolyásolta a tárgyilagosságomat. Nagyon jó csoportvezetőnk van, érti a dolgát, kis filigrán ember, szaladgál össze-vissza, jól szervezi a munkát. Nála lehet a legjobban keresni, piszkálja is az embert állandóan; ne állj, Sanyi, ne dumálj, tessék, nyomás. Ha jó akarok lenni a csoportban, a főbizalmiság ellenére meg kell csinálnom a melót, akkor is, ha állandóan értekezletre kell mennem. — A régi gazdasági vezetőnknek az volt a trükkje, hogy lehetőség szerint mindenben akkor döntött, mikor se a titkár, se a helyettese nem volt bent. Behívatott valakit a műhelybizottságból, aki azt se tudta, merre hány méter. Ma már ezt nem lehet megcsinálni, adnak a főbizalmi szavára, még a tervmegbeszélésre is hivatalos vagyok. Ha meg nem boldogulok, összerántom a bizalmiakat. A munkaelosztás állandóan napirenden van. Hat csoport van a műhelyben, s azt szeretnénk, ha valamennyi megkeresné a kenyerét. Márpedig rossz munkával ez nem megy. A feladatokat egyik-viszi-a-másikat alapon kell elosztani a programozónak. Méghozzá úgy, hogy aforint-és a tonnaterv is teljesüljön. Vannak ezek az aprócska armatúrák, kis súlyok, pepecs munka, rámegy négy-öt öntő egész napja. Nyilván olyan munkát is adni kell nekik, ami súlyt meg pénzt hoz a konyhájukra. Azelőtt havonta két-három csoportnak rendszeresen nem volt meg a pénze. És nem ők voltak a hibásak. A vezetőség behívatta őket, és kezdődött a prédikáció, dolgozni kell emberek, meg amiket ilyenkor mondani szoktak. És a szerencsétlenek nem tudták megmagyarázni, hogy márpedig a fene egye meg, ezért meg ezért nem megy a verkli, mert éppenséggel nem volt ez vagy az. mert egyórás munkát adtak két hétig. Ezt nem tudták összeszedni és elmagyarázni. Ott kezdtem, hogy begyűjtöttem a problémákat, és csináltunk egy olyan kis forradalomfélét. Akkor engem elraktak egy jó csoportba, így ,,toltak" ki velem. A régi csoportom helyzete ettől nem javult, de legalább figyeltek arra, hogy jobban boldoguljanak. Persze, szerintem, most sincs meg teljes egészében a pénzű kt

de a vezetőség úgy csinálja, nehogy valahol megint kirobbanjon valami. — Még az elején voltak más elképzeléseim is a sorsomról, aztán itt ragadtam valahogy. Jó gárda jött össze, megbarátkoztunk, szóval megtaláltam a számításomat. Mikor megnősültem, minden megváltozott. Főleg az anyagiakra kellett koncentrálni, de nemigen volt lehetőség arra, hogy ezzel a szakmával máshová szegődjek. Az asszony se nagyon szorgalmazta. Most tapétáztattam ki a lakást. Az egyik szobában az asszony lakik, a másikban én, a harmadikban a gyerek. Jól megvagyunk, már tíz éve, hogy elváltunk. Nem tudjuk elcserélni a lakást kettőre. Tízemeletes ház földszintjén lakunk, állandóan csapkodják a bejárati ajtót, ide nem akar költözni senki. Különben a válás öntőbetegség Legtöbbünk vagy elvált, mint én, vagy bajlódik az asszonnyal. A veszekedésekben mindig a munkahely meg a cimborák a ludasok. Aki kiesik a társaságból, aki nem megy el a többiekkel egy-két korsó sört meginni, sose tudja meg, hogy holnap mi újság az öntödében. Most ez nem kocsmai dolog, mert azokat a feneségeket, disznóságokat, amiket mi lenyelünk, nem az ital oldja fel, hanem a duma, hogy néha elbeszélgetünk. Aki ebbe nem folyik bele, hanem rohan haza a feleségéhez, az jól-rosszul megmarad a családjánál, de kiesik a közösségből. Magam is így jártam, túlzás volt a feleségemtől, amit megkövetelt, mivel én közösségi ember vagyok. Pedig eljártam a gyerekért, ma is a nevemen van, a legjobb gondoskodásban részesül tő-Munkában a Néma A legszebb pillanat 6