Budapest, 1980. (18. évfolyam)

7. szám július - Dr. Buza Péter: Túléllek én, „Nájgebáj"!

én, „Nájgebáj"! típiára, a sokkal olcsóbb, gyorsabb és a sokszorosíthatóság lehetőségét magába rejtő technikára. Egyes szakértők szerint — így tudja a családi legendárium is — ő készítette a leghíresebb magyar ősfényképet, a Petőfit ábrázoló daguerreotípiát (amelyet Escher Károly restaurált a hatvanas években). Ez tárgyszerűen nem bizonyítható, hiszen a köjtő egyetlen hiteles arcképének csak a lemeze maradt ránk, a műhely azonosítását segítő „szerelékek" nélkül. Az mindenesetre tény, hogy Strelisky Lipót készítette Görgey Artúr portréját 1849-ben, Budavár visszafoglalásakor, és hogy az ő műhelyéből került ki a honvédvezérkar tagjainak daguerreotípia-sorozata is. Sőt — ha hinni lehet a családi hagyománynak —, a Strelisky-féle atelier kedvelt találkozóhelye volt a márciusi ifjaknak és a forradalom vezéralakjainak. Az érzelmeiben a forradalomhoz pártolt fotográfus a Bach korszakban sem tagadta meg meggyőződését. * — Dédapám meglehetősen impulzív, dinamikus és forrófejű ember volt. Minden lében kanál. Dorottya utcai műtermében gyakran megfordult Kossuth, Petőfi, Jókai és a többiek. A forradalom napjaiban felcsapott nemzetőrnek. Armfeor pedig Hentzi Pestet lövette, újra „beöltözött", és mindennap kivonult a Duna-partra, „nyugtalanítani" az ellenséget. A család a pincébe húzódott — már akkor is a Bálvány utcában laktak —, de a déli órákban az élet visszatért a „civil" kerékvágásba. Dédapám mindennap déli 12 órakor „letette" a fegyvert, s hazajött ebédelni. Németül folyt otthon a szó: zwischen zwölf und zwei Uhr gibt es Waffenstillstand, bis dahin gebet mir schnell Mittagessen, und ich Elfelejtett épületek gehe zurück...! S dédanyám máris tálalta a levest, hogy kihasználja a kétórányi szünetet, amikor Strelisky Lipót nemzetőr újra polgár lett. Menetrendszerűen. — Ennek a negyvennyolcas vitézkedésnek egyébként szomorú következményei lettek. Dédapám a Neugebaudéba került, és néhány hónapot vizsgálati fogságban töltött. Egy osztrák őrnagy parancsolta maga elé kihallgatásra az egykori nemzetőrt, és feltette az első kérdést: Beruf? — vagyis hogy: foglalkozása? — mire dédapám, mint ami a legtermészetesebb, magát photograph-nak nevezte. A kihallgató tiszt döbbenten rácsodálkozott: Was für ein Graf? — milyen gróf? Hosszú percekbe telt, míg megértette, nem rangról, foglalkozásról van szó. De nem hitte ám el, hogy ilyesmi létezik! A tiszt parancsára küldönc vitte dédapám üzenetét legidősebb lányához, az akkor kilencéves nagyanyámhoz: pakold össze a felszerelést, és hozd magaddal ide, az Újépületbe! Becipelték a több kilós apparátust, a hozzávaló rekvizitumokat, és a Neugebäude udvarán Strelisky Lipót lefényképezte az egész osztrák vezérkart! Nem sokkal később — persze, nem a különösakcióokán— kiszabadult. De nem nyugodott. A Petőfi-daguerreotípia alapján apró, gomblyukba tűzhető medaillonokat készített a költő arcképével. Több százat. És ezeket az egyetem kapujában osztogatta. Feljelentették, tetten érték, kilenc hónapot kapott. Akkor fogadta meg, hogy ha kiszabadul, házat épít börtöne mellé, olyant, amelyik túléli a „nájgebájt", és ott fog meggazdagodni sanyargattatásai színhelyének tőszomszédságában. Igaza lett. * Közgyűjteményeink szakértői nem tudnak a Petőfi medaillonról. Létezett-e, vagy csak százharminc éves családi mesefűzér tűzte a dédapa dicsőségének gomblyukába? Egy akta, amely elítélésével függ össze, és részletezi vétkeit, eldönthetné a kérdést. Ilyent hiába kerestem a levéltárakban. Előkerült viszont egy egészen másfajta per poros iratkötege a Fővárosi Levéltárban. Az alperes Strelisky Lipót. A Bach korszak kellős közepét jelzi az 1854-es dátum. A feljelentő a szomszéd, a Bálvány utca 1. számú ház lakója, Turnovszky Frigyes fogorvos. 1854. május elsején kelt a Magisztrátusnak címzett levél, amelyben fogorvosunk kontárkodással vádolja szomszédját, a „daguerotypeurt", mert hosszú évek óta, anélkül hogy képzettsége vagy valamiféle engedély erre feljogosítaná: fogakat töm, fogsorokat készít, kiterjedt fogászati pacienturát oroz el a jogosítvánnyal rendelkezők elől. És ráadásul — nem is kell a kontármunka igazolására mással előhozakodni — úgy „javítja" a rossz fogakat, hogy közben a jókat tönkreteszi. Egyik „páciense", akinek a feljelentő belenézhetett a szájába, saját szomorú sorsával bizonyít: egy rossz foga volt, és miután Streliskytől távozott, már három... Miért is a kegyelmes Magisztrátus kegyeskedjen intézkedni, hogy eszközeit elkobozzák, magát pedig e kontárkodástól egyszer s mindenkor^ eltiltsák. Tanúkat is állít Turnovszky. Ilyen minőségben Adelsfeld úr, a császári és királyi Dohánybeváltó Hivatal ,,controllor"-ja és neje írják alá a feljelentést. Május 10-én Tormay doktor, Pest tisztifőorvosa a Magisztrátushoz intézett levelében megismétli a feljelentő állításait, és maga is kéri az eljárás megindítását. A hivatal aktákat, feljegyzéseket készít, utasításokat küld. Kereken két hónap telik el, mire elülnek az ügy hullámai. A feljelentőt támogató tisztifőorvos levele az utolsó ügyirat a dossziéban, amely 1854. július 5-i keltezéssel összegezi a Tanács felhatalmazása alapján elvégzett vizsgálat eredményét: ,,A Lipótvárosi Bálvány utca 3. sz. alatti lakos, bizonyos Strelisky Lipót ,daguerreotypeur' ügyében hozott leirat elintézéseképpen hivatkozom a magas Tanács iratára és jelentem, hogy nevezettnél az eljárást lefolytattam. Nevezett bevallotta, hogy műfogakat és fogsorokat gyakran készített, de mindig csak mint fogtechnikus, egy fogorvos megbízásából. Fogműtétet azonban, kontárként — soha nem végzett. Egyébként odanyilatkozott, hogy a fogtechnikával a jövőben is foglalkozni kíván, amelynek természetesen akadálya nem lévén, az ügyet lezártnak lehet tekinteni." 1854. július 16-án — kereken 126 éve — az iratköteg borítójára felkerült az illetékes hivatalnok „Ad acta" jelzése. * Nem lehetetlen, hogy ez volt Strelisky Lipót meghurcoltatásának igaz története. Végérvényesen eldönteni aligha tudjuk. Térjünk át kézzelfoghatóbb tényekre, magára a háromemeletes bérházra, a „jó stílű" épületre, amelynek fölső emeletét Lötz Károlynak a fotográfiára vonatkozó freskói díszítették. Díszítették, mert mára nyomtalanul eltűntek. Olyannyira, hogy nincs emléke művészettörténetünkben sem ennek az alkotásnak. Az egyetlen Lötz-monográfia — szerzője Ybl Ervin — csak annyit tud erről a freskóról, mint amennyit Hevesi Lajos 1873-as útikönyvében olvashatunk. Ehhez teszi még hozzá: időközben elpusztult. Hogy mikor? Erre nincs adat. S nem maradt fenn az alkotásról sem rajz, sem vázlat. Amikor készült — 1872-ben — Lötz Károly 39 éves volt. Nagy műveit: a Vigadó, a Nemzeti Múzeum majd az Akadémia és az Opera freskóit később alkotta. Egyike volt legkorábbi falfestményeinek, témája egyedülálló Lötz életművében. Hogy ezt a témát megfestette, s hogy a megbízást vállalta, könnyű indokolni. Hiszen első mestere, Marastoni Jakab, egyike a legelső daguerreotipistáknak, ismerte és becsülte a forradalmi érzelmű Streliskyt. Lötz Károly leggyakrabban reprodukált arcképe egyébként Strelisky Lipót műtermében készült. Halvány remény még maradt, hogy legalább egy vázlatnak nyomára bukkan a művészettörténet. 1906 végén a parlament törvénybe iktatta a Lötz hagyaték megvásárlását. Egy évvel korábban az Országos Képtár akkori igazgatója, Kammerer Ernő lajstromot készített az alkotásokról, amely talán egyszer még előkerülhet. Hacsak nem csatolták a megvásárlásról intézkedő törvény végrehajtásának okmányaihoz. Amelyek — 1956-ban — az egykori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szinte valamennyi iratával együtt elégtek. 1871-et írunk. Strelisky Lipót dicsősége teljében: császári és