Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Rényi Péter: Emlékezni — de minek?

hány olyan élményem, amely sajátságos, az időket jellemző csattanója miatt talán „elmegy". K. I. révén, akit még a munkaszolgálatból ismertem, 1944 november elején kapcsolatba kerültem Pesten az illegális kommunista ifjúmunkás mozgalommal, amely akkoriban már fegyveres akciókat szervezett. Előkészítésükhöz a többi között iratokra is szükség volt, katonai és hadiüzemi nyomtatványokra, igazolványűrlapokra és pecsétekre, amelyekkel a hamis iratokat el lehetett látni. Betűszedő lévén a mesterségem, kifundáltam egy módszert, amellyel tetszés szerint, mindenféle szövegű körpecsétet elő lehetett állítani és tűéles lenyomatokat készíteni vele. Ilyen módon készített iratokkal — miután megszöktem állomáshelyemről, Magyaróvárról, és feljöttem a fővárosba, előléptettem magamat a IX. kisegítő munkaszolgálat zászlóalj munkaszolgálatosából a II. gépkocsizó zászlóalj tisztjelöltjévé. Egyenruhát, frontszolgálatos sildes sapkát, pisztolyt, kardot szereztem és hadapródőrmesterként ,,új" életet kezdtem. K. I. alig ismert meg első randevúnkon, annyira elváltoztatta külsőmet az uniformis; de ahogy felocsúdott a meglepetés bői, az az ötlete támadt, hogy nemcsak a pecsétek készítésében, hanem nyomtatványok, űrlapok beszerzésében is segítségükre lehetnék; ebben az öltözetben elmehetnék a Pallas Rt. katonai nyomtatványelosztójába, és vételezhetnék zsoldkönyvet, szabadságos- és menetleveleket, mindenekelőtt pedig hadiüzemi személyi igazolványokat. (Ugyanis ez volt az egyetlen igazolvány, amellyel civilek— úgy-ahogy — kijátszhatták a katonaszökevényekre és más bujkálókra vadászó nyilasokat. Az igazolvány űrlapja is rendkívüli értéknek számított. Hallottam esetekről, amikor emberek az életüket kockáztatva betörtek a hadiüzemi parancsnok irodájába, hogy egyetlen ilyen papírt szerezzenek.) Elfogadtam a megbízatást. Készítettem egy szolgálati jegyet, és másnap elmentem a Rózsa utcába, beálltam a sorba a nyomtatványkiadó ablaka előtt. A tisztviselőnő minden további nélkül kiszignálta és leszámlázta a katonai űrlapokat (fillérekbe került az aktatáskára való rakomány), csak akkor állt meg, amikor a hadiüzemi igazolványok tételéhez ért. „Ezt mi nem tartjuk — mondta — Ezt a százados úrnál kapja, megadom, hogy hol." S felírt egy nevet meg egy címet; mindkettőt elfelejtettem azóta; csak arra emlékszem, hogy a cím az akkori Horthy Miklós körtér közelében volt, a mai Bartók Béla út valamelyik mellékutcájában. Valami csapda-e ez— ötlött eszembe —, vagy a hadiüzemi igazolványokra érvényes, különleges biztonsági rendszabály? De nem kérdezősködtem. Zuglói lakásomra vittem a „zsákmányt", ott újabb szolgálati jegyet készítettem, és felkerekedtem Budára. Gyanakvásom csak erősödött, amikor betértem a megadott utcába; villák, családi házak apró előkertecskékkel, néhány egyemeletes, többlakásos épület. Mit keres egy ilyen jellegzetes lakónegyedben egy katonai nyomtatványelosztó? Megkerestem a házat: emeletes épület volt, az utca felőli földszinten kis szabóműhely, bementem a lépcsőházba, de sehol sem láttam feliratot, amely nyomtatványelosztóra utalt volna. Benyitottam a műhelybe, hátha a kisasszony elírta a házszámot és útbaigazítanak. „Hadiipari nyomtatványok? Itt?" — csodálkoztak rám. Mutattam a cédulát a névvel és a címmel. „Ja, a százados urat keresi! Az itt lakik az első emeleten. Tessék csak felmenni, biztosan otthon van." Hát ez meg micsoda? Magánlakásban osztják a hivatalos nyomtatványokat? Hogyhogy? Mi ez? De hát tétovázni nem lehet, azzal csak felhívom magamra a figyelmet. Meg aztán az egész környék s a ház is olyan békés. Ha rendhagyó eset történt volna a közelmúltban, nem ilyen gyanútlanul igazítanának útba. Felmegyek az emeletre; a lakás ajtaja és egyik ablaka kis gangra nyílik; de miért van leeresztve az ablakon a redőny? Es miért ég a villany az előszobában világos nappal? A helyzet egyre érthetetlenebb, de most már a kíváncsiság se enged el. Becsöngetek. Nyílik az ajtó, előttem áll egy katonatiszt; zubbonya nincs begombolva, érthető: így komótosabb, és utóvégre is idehaza van. Természetesen vigyázzba vágom magam, tisztelgek: „Százados úr... alázatosan jelentem. .." és mondom a szöveget. Ötven év körüli ember lehet, nálam alacsonyabb, első pillantásra semmi különöset nem tudok rajta felfdezni. Igaz, ha izgatott az ember, rossz megfigyelő. (Az is természetes, hogy „szervusz fiam"-mal köszönt.) Aztán valami váratlan történik. A százados úr ugyanis felemeli mindkét kezét, ráteszi a vállamra és elkezdi előbb a hajtókámon, majd a karomon a rang- és fegyvernemjelzéseket tapogatni.. . Csak most veszem észre rajta a fekete szemüveget: de hiszen ez az ember vak! Az egyetlen, amit ügyfeleinél így ellenőrizni tud; az egyenruha jelzései. Miután megállapította, hogy azok megfelelnek annak, ahogy bejelentkeztem, beint a szobába. A szolgálati jegyet már a kezébe se veszi, én közlöm, hány nyomtatványra szól az igénylés, aztán én veszem le az űrlapkötegeket a polcról, magamnak kell kiállítani a számlát is, fizetek... Szótlan ember, nem beszélget, nem kérdez, csak a legszükségesebbeket közli; a pénzt, minthogy érmekkel fizetek, leszámolja és az egyik fiókba teszi. El vagyok bocsátva. Még egyszer haptákba vágom magam, engedélyt kérek az eltávozásra, szalutálok is (minek?), de hát túl rövid az idő, semminthogy a helyzet egészében tudatosodjon bennem... Sohasem mentem vissza oda, sohasem tudtam meg a dolog hátterét. A fronton vesztette el a szeme világát? A rokkantnyugdíj kiegészítésére adták neki ezt a tisztet, szerény „mellékes" keresetnek? Feltehető. Csak azt tudom, hogy a legkeresettebb „flepniket" — ahogy akkoriban az igazolványokat neveztük — világtalan emberre bízták, aki nemcsak ellenőrizni nem tudta, hogy a megrendelések hitelesek és szabályszerűek-e, hanem még elolvasni sem tudta őket.. . Apámat elhurcolták a nyilasok Gödre, egy Ilka-major nevű uradalomba, hogy árkot ásson a főváros védelmére. Arra sem volt alkalma, hogy a legszükségesebb holmikat magával vigye. Kétségbeesett lapot írt; beteg, gyógyszerre, ruhaneműre volna szüksége; a szabályzat szerint lehet csomagot átadni, de valakinek ki kellene vinni a helyszínre. Összekészítettünk mindent; két kis kofferre valót, én meg elindultam valakit keresni, akinek jobb papírjai vannak, mint nekem, és kiszállítaná a holmikat. Azért is másnak kellett volna kimenni, nem nekem, mert hamis papírjaim a saját nevemre szóltak, az meg azonos volt az apáméval. És hogyan magyarázom meg, hogy én karpaszományos hadapród őrmester vagyok, az apám pedig karszalagos munkaszolgálatos, akit „csillagos" házból hoztak ide? Hirtelenjében senkit sem találtam, aki vállalta volna a megbízatást, várni meg nem lehetett. Felültem hát a vonatra, a két kofferrel (bár nem volt nagyon ildomos egy hadapródnak cipekedni, csakhát csicskásom nem volt), és kiutaztam Gödre. Az állomásról gyalogszerrel indultam neki a majornak. Szerencsém volt; egy német Wehrmacht-tiszt invitált a homokfutójára, nem kellett sokáig gyalogol*nom. A Margit-híd felrobbantása felől érdeklődött, minthogy Pestről jöttem. Mondtam, erről alighanem ők, a németek többet tudnak, hisz, ha jól tudom, ők aknázták alá. . . De hiszen nekik nem állhatott érdekükben — mondta. Közben a majorsághoz érkeztünk, megköszöntem a fuvart; magamban az ,,entrée-"t is. Talán segít valamit, hogy „nagy szövetségesünk" szállított házhoz. Középkorú katona állt őrségben a földút mellett; kapu, kerítés arra nem volt. Mondtam jövetelem célját — és azon a hangon, ahogy a tiszturaktól hallottam —, felszólítottam, hogy kísérjen a parancsnokhoz. A katona azonban nem engedelmeskedett, odahajolt hozzám és azt mondta: „Ne tessék, hadapród úr, ne tessék itt átadni semmiféle csomagot. Nem lesz jó vége, nekem elhiheti. Az intéző úr... a százados úr egyébként ott van — a gazdatiszti iroda kis épületére mutatott, ahol egy bricsesznadrágós férfi és egy 16—17 éves fiú állt—, azt a gyereket abrichtolja, az is csomagot hozott... Inkább tessék visszafordulni, most még nem vette észre." Nem engedtem a rábeszélésnek. A játszmából, amelyet azzal vállaltam, hogy felvettem azt az egyenruhát, nem lehetett kiszállni. Kiutat csak abban láttam, hogy va banque-módon keresztüljutok. A bujkálást, az eliszkolást, a fal mellé húzódást nem tartottam alternatívának, az a biztos pusztulás. .. Egy Füst Milán-sor volt akkoriban az irányelvem vagy jelszavam: „Én futni nem fogok!" De ahogy közeledtem a századoshoz, mi tagadás, nem voltam már ebben olyan biztos. „Piszkos csürhe, alávaló bitangok, szemét népség" — körülbelül ebben a hangnemben ordítozott a megszeppent sráccal, aki hamarosan jobbnak látta, ha kis csomagjával elkotródik. Felém fordult, s mint aki örül, hogy mindjárt el is panaszolhatja a vele egyívásúnak, mi ingerelte így fel, elkezdte ma-20