Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Rényi Péter: Emlékezni — de minek?

gyarázni, hogy az ilyen sehonnai csirkefogóknak nincs más gondjuk, mint a büdös zsidóknak csomagokat hordani... — Mit szólsz hozzá? — Minthogy nem volt egyenruhában, nem kellett pontosan betartanom a formaságokat. Nem jelentkeztem le szabályosan, csak annyit mondtam: — Úgy tudom, százados úr, hogy a munkaszolgálatosoknak szabad csomagot átadni... — Mit beszélsz? Mi az? Talán te is? — Akkor vette észre a két kis bőröndöt. Ami ezután következett, hosszú lenne reprodukálni, csak a lényeget mondom el. Miután megbizonyosodott, hogy valóban úgy van, ahogy sejtette, leszögezte, hogy a magyar honvédség szégyene vagyok, hazaáruló, aki ahelyett, hogy a fronton védené a hazát, az ellenséggel cimborál. Közölte velem, hogy ő nem foglalkozik ezzel a piszkos üggyel, kihívja a nyilas pártszolgálatosokat Gödről, azok tegnap is elintéztek három gazembert. Ezzel beparancsolt az irodájába, odarendelte az őrt az iroda ajtaja elé; az ajtót kulcsra zárta, a kulcsot zsebre tette. Leültetett az íróasztala elé, ő mögötte foglalt helyet. Elvette a zsoldkönyvemet, átlapozta, betette a fiókba, és már indult volna a telefonhoz... Körülnéztem. Minden ablakon rács, az ajtó zárva, nincs menekvés. Egyetlen eszközöm maradt, a revolverem. Igaz, nem volt csőre töltve, de ha elég gyors vagyok, egy rántás és máris sakkban tartom; kinyittatom vele az ajtót, kimegyek és rázárom. Az őrrel majd csak boldogulok. Ha meg nem enged ki, lelövöm ezt a frátert... Csakhogy ellenfelem, enyhén szólva, rutinosabb volt nálam. Azonnal észrevette, hogy a pisztolytáska felé nyúlok, és máris ott volt a kezében a saját pisztolya, amelyet a nyitott fiókból vett elő. Mire feléje emeltem a fegyvert — gondolom, megtöltve már rám szegezte az övét. Ő persze nem tudta, hogy az enyém nincs csőre töltve. Egy pillanatig egymásra fogott fegyverrel ültünk. Én nem tudtam volna, ő meg nem mert lőni, hisz ha előbb lő is, nem lehetett biztos abban, hogy nem marad-e elég erőm a ravasz meghúzásához. És akkor neki is vége. Láttam: az én pozícióm a gyengébb; ezért azt mondtam: —Százados úr, tegyük le a fegyvereket. És — igazi slemil módjára — le is tettem a pisztolyt magam elé az asztalra. — Helyes — mondta ő, rátette a maga pisztolyát az enyémre, megfogta mindkettőt és betette a fiókjába... Most már pisztolyom se volt. Mindennek vége. Újra fel akart kelni, hogy megy telefonálni. Tudom — hisz túléltem —, a történet hihetetlennek tűnik. A folytatás azonban még hihetetlenebb. Ugyanis öt perccel később az őr átkísérte az apámat a táborból — iszonyatosan legyengült állapotban volt —, átadhattam neki a csomagokat, a százados úr megígérte, hogy gondját fogja viselni (viselte is!), megmutatja az orvosnak, könnyebb munkára osztja be. Miután apám az őrrel együtt eltávozott, visszaadta a revolveremet, a zsoldkönyvemet, majd hosszú szívélyes kézrázással utamra bocsátott. Mi történt? Annyi történt, hogy rá tudtam venni — mint kasztbelit —, mint tisztet a tisztjelölt — hallgassa meg az életem „történetét", amit Pest és Göd között a vonaton gondoltam ki, ha netalántán olyan helyzetbe kerülnék, hogy kitűnne apám és a magam családi nevének azonossága. Ez pedig a következő, szívszorító sztori volt: talált gyerek vagyok, apám magához vett, örökbe fogadott, felnevelt, iskoláztatott, egyetemre járatott (mellesleg: sohase jártam egyetemre), neki köszönhetem, hogy ma karpaszományos vagyok, holnap a magyar honvédtiszti egyenruhát viselhetem. Nagy vallomásomat pedig azzal a patetikus kérdéssel zártam: Százados úr! Ha ön hozzám hasonló helyzetben lenne, nem vállalta volna-e ön is, hogy ennek az embernek kihozzon két csomagot? Ez a szentimentális történet teljesen levette a lábáról, majdhogynem könnyekre fakadt. — Miért nem mondtad mindjárt, fiam? — rimánkodott szinte. Elérzékenyülésében azt sem tudta, hova legyen. Nehéz ezután már csak az volt, hogyan tudassam apámmal, hogy megtagadtam vérbeli rokonságunkat. De erre is adódott lehetőség. Mikor láttam, hogy közeledik, eléje mentem, átöleltem a vállát, és miközben betámogattam a helyiségbe, azt mondtam: „Látja, százados úr, ez az a drága ember, aki..." És elmondtam röviden ugyanazt. Apám árulkodó reagálásától egyébként nem kellett volna tartani: végtelenül elesett volt, alig tudott szólni. Szerencsére a gyógyszerek meg a gondoskodás segítettek rajta, néhány nap múlva annyira magához tért, hogy a saját erejéből fel tudott szökni Pestre. Tán mondanom sem kell: őt is egyenruhába bújtattuk. Egy januári reggelen főhadnagyként és hadapród őrmesterként értek bennünket Zuglóban a szovjet katonák, egy szétlőtt ház első emeletén. Mit kerteljek? Velük nehezebb volt elfogadtatni az igazságot, mint a századossal a mesét. Gondolom, mesének hitték azt, amit apám nem éppen gyakorlott orosz tudásával előadott, pedig igaz volt. Végül is ránk hagyták; más dolguk volt: a vasúti töltésen túl, a Városligetben még állt a harc a németekkel meg egy magyar tábori csendőralakulattal. Elmondok még egy epizódot. Nem tartalmaz sem több, sem kevesebb „történelmi" tapasztalatot, mint az előbbi kettő, csak kicsit kedélyesebb eseményről szól. Csupán attól szorul össze a torkom, ha visszaemlékszem rá, hogy társam e kalandban unokaöcsém, Rényí Alfréd volt, aki ötvenéves sem volt, amikor a rák elvitte. A történet idején, persze, sokkal fiatalabb volt, 23 éves. Hozzám hasonlóan ő is beöltözött katonának, méghozzá bakának. Valami éktelenül hosszú posztóköpenyt szerzett, amely majdnem a földig ért. Sűrű bajuszt növesztett, kicsit kiálló pofacsontjával amolyan mokány, kun parasztnak vélhette az ember, csak a szemüvege nem pásszolt egészen e küllemhez. De remekül játszotta a szerepét, s a természetében is volt valami kedves bumfordiság; senki sem gondolta róla, hogy néhány évvel később a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a matematikai tudományok nemzetközileg ismert professzora lesz. A dolog úgy kezdődött, hogy Buba (így hívta szinte mindenki) valahonnan szerzett egy talicskát, olyat, amilyet az utcaseprők használnak. Hogy minek, azt már nem tudom. Mindenesetre a talicska adta az ötletet, hogy elmehetnénk kenyeret vételezni a Hernád utcai pékségbe. Ez már december közepe táján lehetett, amikor egyre nehezebb volt ennivalóhoz jutni. Több emberről kellett gondoskodnunk, Bubának különösképpen, köztük imádott tanáráról, Fejér Lipótról, a század nagy magyar tudósáról. Elkészítettem a szükséges szolgálati jegyet, annak rendje és módja szerint, és elindultunk. Én mentem elöl, ahogyan az egy hadapród őrmesterhez illik, Buba a talicskával, tisztes távolságban mögöttem. Jánosnak szólítottam az akció közben, és persze tegeztem, míg ő feszesen hadapród úrnak nevezett, megadva a kellő tiszteletet... Csakhogy alig bírtuk visszafojtani a nevetést; neki röhöghetnékje támadt az én hetyke tiszti eleganciám láttán, belőlem meg minduntalan kipukkadt a nevetés, olyan komikus volt abban a lötyögő, földig érő tábori köpenyben. A pékség előtt azonban megkomolyodtunk. Legalább kétszáz fős tömeg ostromolta az üzletet. Hogy fogunk ide bejutni, illetve hogyan lehet majd innen mielőbb újra eltűnni? Szerencsénkre a ház előtt őrt álló katona észrevett bennünket, s az ő segítségével sikerült a kapualjon át, egy mellékajtón bekerülni az üzletbe. Harminc kiló kenyérre szólt a megrendelés, soron kívül meg is kaptuk volna, de éppen kifogyott a készlet, meg kellett várni a következő sütést. Vagy fél órán át szorongtunk a helyiségben, mire kiadták a kenyeret. Közben odakint, az utcán kritikussá vált a helyzet; a tömeg legalább a háromszorosára nőtt, és úgy nyomakodott, hogy szinte kilátástalannak látszott ezzel az ormótlan talicskával átvergődni rajta. Pedig a szolgálatkész katona megpróbálta oldalra nyomni az embereket, kiabált, hogy engedjenek utat, de a tömeg nem mozdult; az elöl állók még hátráltak volna, de a mögöttük állók nem engedték őket. A katona egyre idegesebb lett — csak nem tűri, hogy ezek a civilek akadályozzák a honvédséget —, a tehetetlensége is felingerelte, végül lekapta a puskáját válláról — és a levegőbe lőtt. Csak ez hiányzott! Még tömeghisztériát kelt ez itt buzgalmában! Kaptam utána, de az első lövés már eldördült. Ráparancsoltam, hogy hagyja abba. Az utcán azonban így is megdermedt a levegő. A tömeg hátrahőkölt és kettényílt: szabad volt az út. Buba elöl tolta a talicskát, én meg mögötte. Mondanom sem kell: mindenki bennünket figyelt, mint egy parádén, úgy vonultunk a sorfal között, a helyzet komolyságához illő képet vágva... Csak a következő sarokig bírjuk, hogy el ne nevessük magunkat. Tovább valóban nem bírtuk, de ott már senki nem figyelt ránk. Mint elöljáróban már jeleztem: magam iránti gyanakvással vállalkoztam az emlékírói szerepre. Utólag ez a gyanú csak megerősödött bennem. 21