Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Tamás Ervin: Tiszakécske

URBAMIZALODO ORSZÁG TAMÁS ERVIN TISZAKÉCSKE Ebből az alföldi községből kitelne tíz dunántúli falu. Szinte elterpeszkedik a síkságon. Kövér, földszintes parasztházai között nagyot nyújtózik egy-egy több szintes épület. A porták rendezettek, az utak mentén virágágyások, sok a park: ápolt település Tiszakécske. Az áruházban olcsó szőrmekabátot ajánlanak, és sajnálkozva közlik velem, hogy a Lewis farmer éppen a múlt héten fogyott el, de nézzek be újra Az új tanyai diákotthon homlokzata csupa üveg, vakolata nincs, csak a téglák vöröses színe a dísz — szebb is ez minden festéknél. Szemben az épülettel családi ház. Nagyon sokba kerülhetett. A tulajdonos nem sajnálta sem a pénzt, sem az anyagot — talán csak a jó ízlést. Mesélik : a tervező majdnem hideglelést kapott, mikor meglátta, hogy a betont pirosra színezték, és a teraszra kovácsoltvas csillárt szereltek. A Tisza-part A kultúrház a közeli napokban, mert várják az árut. Festik a művelődési ház folyosóját, aki nem rest megkerülni az állványokat, és átbukdácsol a festékesvödrökön, megnézheti a képzőművészeti kör tagjainak legfrissebb munkáit. A csendéletet kőműves festette, a tájképet pedagógus, az idős parasztember rovásokkal teleírt arcát villanyszerelő mintázta gipszbe. Az orvosi rendelőben az asszisztensnő éppen a mentőkért telefonál. Egy idős ember ül megszeppenve a fehér padon, bepólyált lábán a kötés lassan átvérzik. Magában ismételgeti az eseményeket: miért kellett fát vágnia, s hogyan téveszthetett irányt a fejsze. Az asszisztensnő kijön a váróba. Nyugtatgatja a bácsit, hogy szerencséje van: nincs már annyi erő a karjában, hogy úgy isten igazában megsuhinthatta volna vele a fejszét. Megmarad a lába. Az öreg mégis bosszankodik, legszívesebben fölugrana, de fél, ezért csak ülve válaszol: — Maga, kedves, nem tudhatja, hogy nekem még mekkora erőm van. — S máris belekezd egy történetbe. A pöffeszkedő ház mögött hatalmas tornacsarnok — a 12 évfolyamos iskola egyik büszkesége. Benne éppen a kosarasok edzenek. A tanár fogadkozik: ezzel a csapattal bajnokságot nyer! — Visszaadom a diplomámat, ha nem leszünk az elsők — ugratja a gyerekeket. Séta a Tisza-parton. Minden csendes. Szomorú ilyen kihaltnak látni a sok hétvégi házat, a strandot. Vaskos lakatokkal lezártan ácsorognak az elárusítóbódék, mitha sohasem tülekedtek volna előttükemberek. Pedig nyáron nagy itt a forgalom — a kécskei üdülőközpont nemcsak a falué. Aztán vissza a központba. Mutatják az új postahivatalt, kellett már nagyon, mert a régibe hálni járt a lélek. Lakótelep épült: kicsi, de kedves, otthonos. — Nem kapaszkod unKaz égbe — jegyzi meg kísérőm, majd hozzáteszi: — Város lehet a két-három emeletes is. A tanácsháza szerényen bújik meg a fák mögött — öreg épület. Miskó István, a nagyközség tanácselnöke éppen telefonál. Egy kérést hárít el. — Nem tudunk újabb építkezést vállalni! — mondja. — Kecskeméten dolgozunk a tüdőkórház rekonstrukcióján meg a rajzfilmstúdión, itt pedig tavasszal át kell adni a vendéglőt. Még akkor is rázza a fejét, amikor a telefonkagylót a helyére teszi. — Tiszakécske tehát nemcsak épül, hanem épít is — kezdek a beszélgetésbe. — Tiszakécske nem épülne, ha nem építene! — fordít a mondaton. Ez a nagyközség — más falvakkal ellentétben — nincs külső építőipari vállalatokra, szövetkezetekre szorulva, mindent a maguk erejéből építenek, sőt, brigádjaik másutt is vállalnak munkát. A tanács fontosnak tartotta, hogy korszerűen fölszerelje a maga kis telepét, mert tudta, hogy az állami építőiparnak kicsi a falu, a szövetkezetek, kisebb cégek pedig elsősorban a székhelyükön vagy annak környékén dolgoznak. Mondogatják is a tiszakécskeiek: ha nem lenne a település „önellátó", sok szép terv papíron maradna. 10