Budapest, 1980. (18. évfolyam)

12. szám december - Varga Sándor: Könyvárussegédek szervezkedései

Galambtenyésztés a fővárosban Alföldi (körösi) keringő galamb ten — a galambtenyésztők zöme inkább a pesti oldalon lakott — találtak gazdára, de a régi Tabán, a Krisztinaváros, a Víziváros, Óbuda, Újlak tenyésztői is részesültek a szállítmányokból. A galambtenyésztés természetesen nem maradt meg az említett belváros és peremkerületein belül, továbbterjedt az ún. peremvárosokban. Itt még nagyobb lehetőségek nyíltak a tömeges tartásra és versenyzésekre is. Kezdetben volt a röpgalamb és a postagalamb. E vonatkozásban Kispest, Pesterzsébet, Újpest, Pestsashalom tenyésztőinek hasznos tevékenységét kell megemlíteni. De nem lebecsülendő eredményeket értek el a pestújhelyi, a rákospalotai, a mátyásföldi, a nagyitcei, a rákosfalvai, a rákoskeresztúri, a rákoscsabai, a pestlőrinci tenyésztők sem. A budai részen az óbudaiak hatására Csillaghegy, délen pedig Kelenvölgy, Kelenföld, Budafok, Nagytétény is bekapcsolódott a galambtenyésztésbe. Ez tehát az a bizonyos „galambtérkép", amelyről — elődeire hivatkozva — igen sok szép szájhagyományt mondott el az említett fuvaros. Szerinte azok a galambfajták, amelyeket a dunai hajózó kereskedők hoztak be a 18. század végén, a 19. század elején, már nem léteztek ötven évvel ezelőtt, mert az itteni, igen kedvező környezetkihatások folytán teljesen elveszítették eredetiségüket. Néhány jellegzstes fajta azonban fennmaradt, amelyek még gazdagabbá teszik a speciális magyar galambfajta-állományt. Pesten is volt sok szép fajta, de jöttek az újak, a még szebbek, és ebből egy érdekes „genetikai keveredés" alakult ki, új fajták „születtek" egymást felülmúló szebb habitussal. Az itteni klíma és takarmányozás következtében nemzetközi élvonalba került a főváros galambtenyésztése. Ezek a megállapítások inkább a 18. és a 19. század galambtenyésztésére vonatkoznak. Történelmi tény azonban, hogy ezt megelőzően is volt a hajdani Budán és Pesten galambtenyésztés. Kezdetei egybeesnek az említett települések alapításával. Tudvalevő, hogy már az ókorban számos település létezett fővárosunk mai területén. A kelta származású eraviscusok földműveléssel, szőlőműveléssel foglalkoztak itt már a rómaiak előtti időkben Ahol földművesek éltek és dolgoztak, ott voltak galambok is tömegesen, hiszen a galambtenyésztés immár tizezer éves múltra tekint vissza, mert már a csiszoltkő-korszak végén Föníciában kezdődött. De maradjunk csak az aquincumi, az óbudai „források" mellett. Az aquincumi és környékén levő római katonai bázis parancsnoka és augurai nemcsak jóslásra, hanem felderítésre, később pedig hírszolgálatra is felhasználták az akkori időkben tenyésztett speciális hírvivő galambfajtákat. Egyébként a római birodalom területén igen elterjedtek a hadászati hírszolgálatra alkalmas galambfajták, mint például a hírvivő vagy küldöncgalamb (Columba domesticus verrucosa), és emellett tartottak természetesen más, nagyobb fajtákat áldozati és hústermelési céllal. Voltak, és SZIKORA ANDRÁS Magyar pávagalamb A magyar galambtenyésztés központja, úgyszólván szellemi bázisa mindig, minden időben Budapest volt, és az ma is. A fővároshoz kötődik ennek a szép és gazdaságos állattenyésztési ágazatnak csaknem minden szála. Itt alakították meg közel száz éve az első Galambtenyésztő Asztaltársaságot, amelyből később kinőtt a Galambtenyésztő Egylet. Fejlődésében ezt a Fővárosi Galambtenyésztők Egyesülete követte, amely már magához vonzotta a vidéki városok tenyésztőit is. Jóval később alakították meg a Magyar Galambtenyésztők Országos Egyesületét, amelyből a felszabadulás után, pontosabban 1959-ben két szövetség lett: a Magyar Postagalambsport Szövetség és a Magyar Galambtenyésztők Szövetsége. Az utóbbi három fő ágazatot tömörít magába: a dísz-, a röp- és a gazdasági galambfajtákat tenyésztők szekcióját. Évenként Budapesten rendezik a nagyszabású, országos galambkiállításokat, a spartakiádokat, és 1975-ben itt volt a postagalamb-olimpia. Tehát Budapest a szellemi és szakmai bázis: itt működnek a legkiválóbb tenyésztők, itt találhatók a legjobb minőségű tenyészetek, és itt élnek azok a galambászok, akik vállalják a tetemes anyagi áldozatokat annak érdekében, hogy a magyar galambtenyésztési ágazat továbbra is megtartsa nemzetközileg elismert, rangos helyét. Egy ötven évvel ezelőtti beszélgetés felidézésével folytatom a témakört. Szepesi János fuvarosról van szó, akinek a VII. kerületi Dembinszky utcában volt lakása, de a két pár lovát valahol Zuglóban, bérelt istállóban tartotta. Tősgyökeres pestinek vallotta magát, mert a Kálvária utcában született, ahol gyermekkorát élte. Itt még az 1930-as évek elején is bőségesen akadtak „flaszter-tehenészetek". A szülei ezt a foglalkozási ágat művelték. Az öreg galambász — mert így nevezték, akik ismerték — világéletében állatkedvelő ember volt, de közlése szerint „temérdek galambot" tartott a zuglói lóistálló padlásterében. Feltűnően fejlett volt a környezetismerete, mert fejből tudta, hogy Pesten és Budán kinek hol és milyen galambfajtája van. Azzal büszkélkedett, hogy fiatalkorában Budapest a „galambvilág" közepének számított. El mondta azt is, hogy a nagyapja és a dédnagyapja idejében igen sok galambfajtát hoztak a dunai rokon szakmájú hajósok, akik úgy fuvaroztak, hogy lovakkal vontatták a hajókat, az uszályokat és egyéb hasonló alkalmatosságokat. Állítása szerint a dédnagyapja hajóvontató fuvaros, a dédnagyanyja pedig „milimári" a hajdani Franzdorfban, amely később Franzstadt, azaz Ferencváros lett. Miután jó kapcsolatot tartott a hajózó kereskedőkkel, mindig hozzájutott egy-egy új galambfajtához, amelyet délről hoztak fel a Dunán. Ezt az állományt örökölte később az öreg Szepesi János, aki elődeihez méltóan igen sokat tett annak érdekében, hogy Pest galambtenyésztése Közép-Európában az első helyet foglalja el. Ez az időpont az öreg galambász szerint a 18. század végére tehető. A hajókon behozott galambok elsősorban Pes-34