Budapest, 1980. (18. évfolyam)

10. szám október - Dr. Buza Péter: Elárvult árvaház

semmi több. Nincs itt, kérem, már mit őrizni, menteni... Az első emeleten, a Bókay utcai szárnyon sétálunk végig a folyosón. A boltíves falakat pókháló borítja. Üresen árválkodó termek. Üvegcserép, faltörmelék. — Itt, ezt a részt — mutatja az igazgató a tetőtől a pincéig áttört födémeket — egy maszek csákányozta le. Tulajdonképpen ez az a hely, ahol elválik egymástól a bontásra ítélt és a fennmaradó épületrész. Amint látja, ez a szárny nincs lekötve a közművektől. Nem kapnak hozzá embert. Tehát áll ez még egy darabig, így, halálra ítélve. * Igen, a táblák. Négy márványlapról van szó. Hármat — a három alapító emlékének szentelve — 1865-ben lepleztek le. Gónitzy Jánosé az első. Ajánlja „a keresztény erényekben tündöklő családatyának és nemeslelkű polgárnak, már életében az árvák atyjának, kinek nagylelkű alapítványa után e menhelyen több árva fiú neveltetik, mind hálája jeléül, mind mások buzdításául ... a városi közönség." Dorion Jánosé a második: kinek lelkében az árvák e menhelyének alapítása legelőször felvillant, s annak létesítését nagyszerű adományával elősegité..." És végül Boráros Jánosé, akiről kissé részletesebben szólnak a márványba vésett szavak: „Nemes és vitézlő Boráros Jánosnak, a katholika egyház jó fiának, a haza derék polgárának, a fejedelem hívének, szabad kir. Pest városa sok éven át munkás tanácsnoka, igazságos bírája, érdemes polgármesterének, a polgári őrsereg ezredesének, minden szép és jó kegyelőjének, az árvák e menhelye egyik fő alapítójának, emlékül. Krisztus urunk születése után 1865-ik évben, a hálás utókor. Született: 1756. január 1-én, meghalt: 1834. október 15-én." A negyedik márványlap későbbi, 1878-ban avatták Staffenberger Istvánnak, a város képviselőtestülete tagjának, az árvaház fél évszázadon át „buzgó és szeretetteljes" gondnokának, „az árvák feledhetetlen atyjának" állít emléket. 1973-ban — ahogy azt a Magyar Nemzet november 21-i számának egyik olvasói levele tanúsítja — még meg megvolt Dorion, Boráros és Staffenberger emléktáblája, valamint Gónitzy márványlapjának mintegy felét kitevő töredéke. 1980-ban, már csak Staffenberger és Gónitzy tábláinak erősen hiányos töredékeit „menthette ki" a sittből az igazgató. Jóval előbb ugyan, de szintén eltűnt az épületből József nádor szép mellszobra — csak a háborús menekültek faragta talapzat darabjai hevernek a törmelékek között —, s amelynek gipszmintáját 1918-ban készítette Tóth István szobrász, és amelyet 1930-ban öntöttek bronzba. Az udvaron — nem messze a szobortól — állt egy vasszerkezet, amelyen egy harangpár függött. Hornung József öntötte. Az egyik 1845-ben, a másik 1847-ben készült. Száz évig szolgálták az árvaházat. A Füvészkertből hazafelé tartó Pál utcai fiúk még hallhatták a bronz szép hangját: „...A közeli árvaházban, amelynek ablakai barátságosan világítottak ki a sötét estébe, vacsorára harangoztak..." Ki tudja, hova lettek azóta a jószívű harangöntő kegyes ajándékai? És hova lettek az egykori kápolnát díszítő értékes festmények? „...Az egyszerű... faoltár fölött erdős úton áthaladó szent családot ábrázoló olajfestésű kép függ, amelyet Jakobey Károly festett 1869-ben. A kápolna másik titulus képe István királyt ábrázolja,. .. Peschky József festette 1845-ben, és ajrjndékozta oltárképül... lényegesre szorítkozó tartalmi szerkezetével, finoman s;

ma festési technikájával és a koronázási jelvényeknek hűségre törekvő ábrázolásával történeti festészetünknek eddig figyelemre nem méltatott jelentős emléke, Peschkynek egyik főműve. .." — írja Schoen Arnold 1939-ben megjelent tanulmányában. Ebben megemlékezett egy 1822-ben készült Borárosportréról is, Donát János Dániel munkájáról, amelyet néhány évvel később készített másolatával együtt most a Kiscelli Múzeum őriz. De hová lett a másik két alkotás, amelyek 1948-ban még megbecsült díszei voltak e szárazan egyszerű épületnek? * Apropó! Végül is hogyan állunk ezzel a dísztelen épülettel? Bizonyított tény, hogy bár Pollack Mihály tervezte — a megvalósult terveket a fia, Ágoston írta alá, és az ő munkájának jegyeit tükrözte az architektúra. Sőt, Zádor Anna — jeles Pollack-szakértő — szerint: „...az épületet mai alakjában nem tekinthetjük Pollack Mihály művének, csak egy olyan épületnek, amellyel a tervezés általános irányelvein túl aligha foglalkozott többet". „Mai alakjában"... Ez a motívum végigvonul a kétkedők érvelésén. Lechner Jenő írja 1917-ben, a Magyar Mérnök és Építész 20