Budapest, 1980. (18. évfolyam)

10. szám október - Sehr Dezső: Ki emlékszik a Mozdony utcára?

SEHR DEZSŐ Aki emlékezik: Sehr Dezső Csigó László felvétele és reprodukciói Ki emlékszik a Mozdony utcára? Kevés ember van, aki ne gondolna vissza szívesen gyermekkorára. Kiváltképp, amikor megöregedett. Arra az időre, amikor még gondtalanul, derűsen tekintett a jövőbe, melyet általában a soron következő ünnepnap jelentett. És a helyre, ahol született, felnövekedett. Az utcára, melynek köveit taposta, vagy ahol végigcimbalmozott a léckeritésen. Ha később visszatér ide, megrohanják az emlékek. Elhomályosuló szemmel nézi a még megmaradt épületeket, keresi az eltűntek helyét. Mennyit változik egy környék hosszú évtizedek alatt! Ezt tapasztalom, ha olykor betévedek a „mi" utcánkba. A Mozdony utcába, mely azóta kétszer is nevet cserélt. Előbb Fery Oszkár út lett, aztán Kis János altábornagy utca. De emlékezetemben csak az eredeti nevét őrzöm, bármit látok a táblán, azt olvasom le róla. Mozdony utca. Az elnevezés köznapi ugyan, ám következetes. Az egyik vége lenyúlik a Déli vasút vonaláig, illetve abba az utcába Győri út - torkollik, amely a vasút völgye mentén, azzal párhuzamosan halad. A híd felől jövet hol erre fordultunk, hol továbbmentünk a Márvány utcán, s csak az Alkotás utca felől tértünk rá a mi utcánkra, melynek végén akkor még földszintes házak sorakoztak. Ezek eltűntek, a Testnevelési Főiskola kebelezte be a területet. A Mozdony utca páratlan oldalán állott az elemi iskola, ahova jártam. Területe leért a Márvány utcáig, de nem érintette az Alkotás utcát. Széles kapu vezetett a földszintes épületbe. Udvara négyszögletes, köröskörül ajtókkal. A sarokban lakott az iskolaszolga. A nagyszünetben az ajtaja elé rakta a füles kosarat. Benne zsemle, kifli, mákos és sós sütemény. Utóbbi kettőnek két krajcár volt darabja. A lapos sós süteményt felezni lehetett, a fele fél krajcárba került. Itt végeztem az elemi négy osztályát. Elém lépnek elöljáróim: Tim Katalin, Ma 14 Tamás és Pet Ödön. Ebben a sorrendben kerültem a kezük alá. A tanítónő — karcsú, barna asszony — az első sorba ültetett. Megsimogatta nagy feiem, papírhuszárral ajándékozott meg. Ma magas, erős ember, barna haját rövidre nyírta, felfelé fésülte, cv;kkert hordott. Orcáján kétoldalt piros folt virított. Később összeházasodott a tanítónővel. Szigorú ember, gyakran nyúlt a halántékomhoz, s meghúzta a hajam. Pet kopasz, köpcös alak, kis pocakkal. A kertben, nagy fák árnyékában gyakoroltatta velünk az olvasást. A sarkon — az iskola szomszédságában — egy villa. Vagy talán inkább palota. Emeletes, a földszinti ablakait rács borította. Az esti órákban hosszasan bebámultunk az egyikbe. Vívóterem. A villanyfénynél megpillantottuk a két viaskodót, fejükön dróthálós sisak, testükön vastagon bélelt ujjas plasztron, lábukon fehér térdnadrág. Ugrándoztak előre-hátra, szurkálva és csapkodva a vékony párbajtőrrel. A milliomos Sax csemetéi vettek vívóleckét. Az apjuk hirtelen gazdagodott meg. Valóságos legenda keringett róla. Szamarával járta a Sas-hegy lejtőit. Itt víz szivárgott a talajból, tócsák képződtek. A szamár ivott a vízből, mire megindult a hasa. A gazda felfigyelt. Ö is megkóstolta a vizet, ugyancsak hasmenést kapott. Eszes ember lévén, értett az üzlethez. Összevásárolta a környék telkeit. Művelésre alkalmatlan pusztaságot potom pénzért. Kutakat fúratott. Megalapította a keserűvíz-ipart. A vizet Hunyadi János- és Ferenc József-keserűvíz elnevezéssel hozta forgalomba. A sarkon, az említett palota mellett még egyszer megfordulok. Anyámat keresem. Első osztályos koromban idáig kísért el — kezében a prakkerral. Innen már látta, betérek-e a tudomány legalsóbb fokú szentélyébe. Mert irtóztam a tanulástól. Makacs természetem ellenállt. Nagy koponyámba nem hatolt be a tudás. Még ma is hallom a gúnvszavakat: „Plutzerschädel! Dickschädel!" (Tökfejű! Hájfejű!) Mert szüleimmel odahaza németül beszéltünk. Az Alkotás utca túlsó felén díszesebb bérházak sorakoztak. Balra csak egy, mely majdnem a sarkában állott egy nagy rétnek. Ez a magányos épület — azóta persze már kétoldalt került hozzá ház — sem közömbös számomra. Három esztendőn át naponta megmásztam a három emeletet. De ez már később történt. Amikor középiskolába jártam, kereskedelmibe. Egyik tanárom, dr. Lak Pál lakott itt. Neki vittem minden reggel egy liter tejet. E feladattal bátyám bízott meg. Egy osztállyal járt feljebb, rosszabb tanuló volt még nálam is. Viszont annál élelmesebb. Amikor a tanár megkérdezte az osztályban, ki tudna neki tejet szerezni, ő felállt: „Én, tanár úr, kérem." „Honnan?" „Van tehenünk." Néhány napig hordta csak, aztán rám sózta. Áttérve ismét a páratlan számú oldalra, háztömb fogad. Még ugyanaz a három-négy bérház, amely a mai Ugocsa utcáig terjed. Körülbelül a fele részénél egy korcsma. Pincehelyiség, melybe kurta lépcső vezetett. Ma már hiába keresem a feliratot. Sipos mérte itt a bort. Mindig nagy keresletnek örvendett. Ide járt Jóska bácsi is, a háziszolga. Naponta. Otthon mindig szükség volt valamire: lisztre, cukorra vagy valamilyen fűszerre. Ilyenkor Jóska bácsi és Rézi néni — a cseléd — között nagy versengés támadt, mindkettő menni szeretett volna, Jóska a korcsma miatt, mivel mellette haladt el. (A fűszer- és takarmánykereskedő He Kálmán üzlete az Alkotás utcában állott.) Rézi is ivott, mégpedig pálinkát. Az ő törzshelye Gramish, a butéliás borok és rövid italok boltja néhány méterrel távolabb fe-