Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Mojzer Miklós: Kazinczy korának művészete

A kiállítás legegységesebb csoportja az építészeti rajzoké és színpadterveké. Az ízlés és a divat változásait ezek mutatják legérzékenyebben — s általában színvonalasabban, mint a kor társművészetei. Élvezetes valamennyit jól végignézni; válogatásuk igazán sikeres. Kár, hogy a záróakkord, a mitologikus és allegorikus képek valamint csendéletek fölvonultatása a vitathatatlan rendezői erények mellett is csak kisebb döccenőkkel valósult meg. Ender képe, a Tudományos Akadémia emblémája mindenesetre sokat tompított Balkay Pál Tudománynak és szép mesterségnek emlékezetére című allegóriáján (1820), mégis nehezen viselhető el annak falusias vitézkedése. Tisztelet és kegyelet Balkay emlékének — de a túlcsordulás ezúttal még csak nem is egy szűkebb mesterségében kiváló művész esetében történt. A többi mű is inkább ritkaságértékű — érezhetően a művészettörténeti kutató mélyfúrások hozták fölszínre őket. Nem érdektelenek Hesz János Mihály: Vajk megkeresztelése. Olajfestmény. 1825. Balatonfüred római katolikus plébánia ugyan, de nehezen állíthatók egymás mellé — ehhez nincs belőlük elég. A kiállítás egészét illetően a rendezők elérték céljukat. Pedig nem volt könnyű dolguk. A palota C épületének földszinti terét, ahogyan az megvalósult, mintha higiénikus ládaraktárnak tervezték volna, ahol eleve nagyon nehéz elhelyezni bármiféle műtárgybemutatót. Ennek ellenére sikerült összehangolt, sőt, néhol történeti mondanivalójukkal remekül összeillesztett műtárgy-csoportokat egymás mellé állítani. Elismerésre méltó a tudományos katalógus. Kivitele is jobb a két évvel korábbi fehérvárinál. Szerkesztése, tanulmányai áttekinthetőek — kiegészítése rövidesen megjelenik. Példát mutat a hazai kiállítási katalógusok számára. Ügyes újítás az a szép kivitelű, olcsón vásárolható kalauz, amely lényeges tudnivalókat tartalmaz, és a legfontosabb műveket ismerteti. S mindezt egy olyan korról, amelyet eddig még alig mutattak be. Vivant sequentes (et redactores: Galavics Géza és Szabolcsi Hedvig), hogy a rendezőket név szerint ne soroljam most föl, csak azzal dicsérjem munkájukat, hogy kitűnően együttműködtek. Tárgyilagos és sokoldalú történetszemlélet, görcsöktől mentes magatartás érezhető vállalkozásukon. Ha a reformkorban élnék, fölkiáltanék, hogy folytatni kellene a munkát — ahol lehet, még nagyobb célokkal. Általános elismerésemet, úgy érzem, kritikával hitelesíthetem. A rendezőket talán túlságosan befolyásolta a születendő kézikönyv a kiállítás fölépítésében. Holott egy ilyen kiállítás bemutathatna minden olyan jelentős művet, ami témakörébe tartozik. S akkor a történeti „egész" nem egy kézikönyv írott soraiban, hanem magán a kiállításon, a közönség előtt mutatkozna meg. A mérce tehát — legalábbis elvben — magasabbra is állítható. Ebben az esetben a kiállítás persze jóval nagyobb lett volna, és ezen a helyen meg sem rendezhető. Ráadásul nagyobb restaurálási, szervezési, anyagi áldozatot kíván, ami hazai körülményeink között (jobban kedvelvén egyelőre a sok kicsit, a drágát és az eleve mulandót) még nehezen képzelhető el — de nem egészen lehetetlen. A mostani kiállításon ugyanis számos 1780—1830 között készült alkotás, sőt, fő művek sem szerepelnek — vagy mert másutt, állandó kiállításokon vannak, mint Ferenczy Pásztorlánykája (a ki-Melegh Gábor: Madonna a Kisjézussal és a gyermek Keresztelő Szent Jánossal. Olajfestmény, 1827 Magyar Nemzeti Galéria 26