Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Mojzer Miklós: Kazinczy korának művészete

Stunder János Jakab: Önarckép, 1790 körül. Magyar Nemzeti Múzeum Kreutzinger, Josef: Kazinczy Ferenc képmása. Olajfestmény, 1808. Magyar Tudományos Akadémia binus káté egyszeri lemásolása miatt rárótt közel hétévi várfogság őszített meg ennyire — a póztalan és mégis fölénnyel érvényesített intellektuális hivatástudat, amelyben még a csipetnyi hiúság is vonzó, a magyar művelődéstörténet egyik legszebb emlékévé teszik ezt a képmást. A hazai művészet a magyarországi tájak és emberek fölfedezésével indult — nagyon lassan. A lelkes szavak és biztatások, az almanachok bábáskodása nyomán a zsebbe való, általában kis méretű könyvek (milyen jellemző, hogy a nagyobb formátumúak hiányoznak) írott betűi között tünedeztek föl hazai tárgyak és témák. Egyelőre csak szerény lehetőségként — a nemzeti művészet kialakulása még várat magára. Akárhogy vesszük is, csupán ígéretes töredékek születtek a korszak első felében. A metszet-és litográfiasorozatok mind elakadtak, tartósnak egyetlen művészi vállalkozás sem bizonyult. Kitűnően összeállított, szigorúan történeti és műfaji rendbe szedett része ez a kiállításnak. Különlegességeknek örülhet a látogató: Pest-Buda későbarokk látképe metszeten, a nagyszebeni Stock János Márton, aztán a Neuhausertestvérek metszetei és litográfiái, az idősebb Markó Károly sokat ígérő, korai táj-lapjai. . . Menynyire tanulságos, hogy ezek előzték meg leghazaibb remekét, a Visegrádot (1830 körül)! A korbemutató másik erőssége a magyar történeti témákat földolgozó képzőművészeti alkotások csoportja. Ennek főszereplője Dorfmeister István. Örömmel szemlélhetjük hatalmas mohácsi képeit és szentgotthárdi sorozatának egy részét is. Borsos József ifjúkori festmény-másolata a nagyharsányi csatáról az összekötő láncszem a magyar későbarokk történeti képek és a nemzeti öntudatot sugárzó XIX. századi történeti tablók között. II. Lajos historizáló „arcképe" „az egyedüli emlék, mely Mohácson felidézte az ott járóknak a jezsuita történetíró iskola koncepciójából szinte máig ható érvénnyel a magyar történelem sorsfordulójává emelkedett eseményt" (Galavics Géza). Az idealizált ifjú — Dorfmeister keze nyomán — páncélba öltözött fiatal nőre emlékeztet inkább, mint kamaszkora jegyeit még sokban őrző tragikus sorsú királyra. E kép láttán egyszerre és akaratlanul merülhet föl Jeanne d'Arc vagy egy XIX. századi operahős alakja. Ma már egymáshoz természetesen kapcsolódó képzetek ezek — de Dorímeister idejében még valóban újszerű szándékok. A középső teret arcképek foglalják el. Közöttük sok az emlékezetes alkotás: Dugonics András pasztellképe, Stunder János Önarcmása, Görög Demeter arcképe, Kininger Hadikgyermekei, a Batsányi házaspár képei és Donát János Önarcképe. Az egyik vitrinben a fiatal gróf Széchenyi Istvánról készült vízfestmény 1818-ból. Francia fölirata egyaránt jelenthet alkalmi jelmondatot és jókívánságot: „igyekezzetek boldogok lenni". Ellankadása ellenére is fontos műfaja a kornak a vallásos festészet. A kiállításon inkább csak remek közjáték. Maulbertsch késői, pompás szombathelyi színvázlat-tondója a leáldozó nap szerepét kapta a vallásos tárgyú képek között. A XIX. század első negyedében szigorúan véve csak négy alkotás sorolható szellemét és stílusát tekintve a felvilágosodás késői hullámához. De éppen ezek a kiemelkedők: az idősebb Markó Kálvária-képe, Hcsz János Mihály Szentcsaládja és Vajk megkeresztelése, valamint Melegh Gábor kis Madonnája (az utóbbi a nazarénus festők legjobbjaihoz mérhető alkotás). Szólnunk kell a szobrokról is: Canova két, Casagrandc egy, Messerschmidt, az érmész Böhm József Dániel és Ferenczy István több alkotásáról. A fiatal Ferenczytől talán több mű is szerepelhetett volna. Szentpétery József kétségtelenül a legkiválóbb ötvöse a kornak. Domborműöntvénye (az első azok közül, amilyenekkel aztán egész pályáján heroikusan kísérletezett) valóban különlegesség. Meg is érdemli azt a helyet, amit a kiállításon kapott — de egy pillanatig sem hiszem, hogy ez volna a művésznek a „legszebb alkotása". Számomra inkább egy nagyon jellemző félreértés megtestesítője: az a nemzetet és világot rengető vágy, amely akkor és később is a magyar irodalomban és képzőművészetben a monumentális művészetet igényelte nagy eredményekre várva, itt egy jó művészben, de rossz irányban — túlcsordult. Amikor ennek a résznek a rendezője néhány kvalitásos alakos vasöntvénnyel egészítette ki a szoboregyüttest, egyben szerencsés kézzel gazdagította a különben nem túlzottan nagyszámú galériát. 25