Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Gerő László: Muzeológia és építészet

igaz, többnyire külföldi — leírásával találkozhatunk. A gyűjtemények újfajta bemutatására számos szellemes példát idézhetünk a régi épületekben is. Akár a firenzei Uffizi sérült legfelső emeletén és a római Valle Giulia etruszk múzeumában létrehozott üvegemeletre, akár a Vatikánban 1979-ben megnyitott nagyszabású etruszk múzeumra, akár a British Museumban a Parthenon frízek Elgin-tárlatának új bemutatására gondolunk. A valóban új múzeumépületek között is természetesen sok olyan van, amely követésre méltóan vállalja a teljesen alárendelt szerepet, és célja „csupán" annyi, hogy kiemelje a gyűjteményeket, a bemutatás módjával fokozza a hatást. Ilyenek a Franco Minissi építész tervezte szicíliai Agrigento San Nicola múzeum vagy a szintén olasz építészek által tervezett Iraq Museum Bagdadban, ahol a bemutatóterek változatos fűzése és térformája mintegy igazodik atémák szerinti elrendezéshez, a tárgyak méreteihez, hozzáférhetőségének, kellő távlatának kívánalmaihoz. Hasonló a helyzet az új New York-i múzeumoknál, beleértve Frank Lloyd Wright sokak ál-A Magyar Nemzeti Galéria lépcsőfeljárata. Csigó László felvételei az egykori kolostor-gimnázium műemlék épületével kellett megelégednie. Régi épület is sokszor nyújthat kiváló lehetőséget a kiállításra, mint például a tihanyi kolostor pincéje, az ott berendezett kőtár talán a leghangulatosabb múzeuma az országnak. Elismerést érdemlő kezdeményezés új épületben: a pécsi középkori és reneszánsz kőtár. Régi keretben kaptak helyet, de merőben új térelrendezéssel — Kékessy László és Tiry György tervei szerint — a budai királyi palota együttesében megnyílt múzeumok. Sajnos, ezek nem függetlenek az épület adottságaitól, és ha ez nem minden esetben jelent is hátrányt — sőt, helyenként sajátos atmoszférát teremthet —, vitathatatlan az ellentmondás a bálterem és a benne elhelyezett kis méretű szobrok között, vagy a kupola alatti tér és az ott bemutatásra kerülő alkotások között. Nem szeretném lezárni rövid gondolatvázlatomat anélkül, hogy ne említsek meg két örvendetes kezdeményezést. Egyik az esztergomi királyi és érseki palota maradványait kiegészítő múzeum terve, a másik a visegrádi romokhoz csatlakozó múzeumé. Mindkettőre több értékes elgondolást tartalmazó pályamű készült. Bár mielőbb megvalósulnának, és ennek kapcsán a múzeológia és a mai építészet, műemlékvédelem harmonikus kapcsolatáról beszélhetnénk. A Magyar Nemzeti Múzeum belső udvara tal vitatott Guggenheim Múzeumának spirális belső terét. De talán ismét a múlt reprezentatív hatáskeresése kísért — a bemutatás céljaival együtt — a rendkívüli élményt nyújtó mexikói új múzeumok megformálásában. Hazai példát — sajnos — nem tudok mondani, mert örvendetesen szaporodó gyűjteményeink általában egy-egy műemlék épületben kapnak helyet, ahol a belsőépítésznek kevés lehetősége van a meglevő adottságok átformálására és a gyűjtemény darabjainak optimális bemutatására. E műemlékekben a múzeológiának kellő tapintattal arra kell törekednie, nehogy a kiállítás miatt a szép építészeti tér veszítsen értékeiből, ahogyan veszített a pécsi Altanában felállított ormótlan szekrény, vagy az esztergomi kora-középkori kőtárban kiállított modecn fényképek, vagy a Budapesti Történeti Múzeum gótikus nagytermének antik üvegei elé akasztott zsákvásznak miatt — jóllehet, ezek nem alapvető bajok. Azt azonban valóban meg kellene gondolni, érdemes-e új bírósági épületet építenünk, nem lenne-e helyesebb új néprajzi múzeumot terveztetni, és a Kúriát ismét eredeti rendeltetésének megfelelően használni. Új múzeumok építése ma még csak a tervekben szerepel. Köztük Jánossy György székesfehérvári István Király Múzeum-terve, amely azonban a tetemes beruházási költségek miatt nem valósulhatott meg, és a múzeumnak A Magyar Nemzeti Múzeum és kertje