Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Gerő László: Muzeológia és építészet

GERŐ LÁSZLÓ Muzeológia es építészét A19. század első felében — a nálunk reformkornak nevezett időben — létesült a Schinkelféle berlini Altes Muzeum és a londoni British Muzeum klasszicista, a leningrádi Ermijázs késő barokk stílusú, nagyszabású épülete. Ez az a kor, amelyben az addig csak kevesek számára hozzáférhető magángyűjtemények egy részét tulajdonosaik nyilvánossá teszik, illetve egy-egy létesítendő múzeumnak ajándékozzák. Ezek a gyűjtemények idővel köztulajdonba kerülnek — közgyűjteményekké válnak. A magyar uralkodóházak gyűjteményei nem maradtak Magyarországon. Sőt, a Rákócziak, Nádasdiak fejedelmi, főúri gyűjteményeinek kincseit is kivitte az országból az osztrák fiskus. Rendkívüli jelentőségű volt Széchényi Ferenc 1802. évi adománya. Gyűjteményeinek felajánlásával megteremtette első országos múzeumunk alapját. Ennek befogadására múzeumépületre volt szükség. A megvalósítás azonban a bécsi kormánykörök ellenállásába ütközött, és ez okozta a mintegy negyven évig tartó huzavonát nemzeti múzeumunk építésének történetében. Végül is tízéves munkával — József nádor hathatós támogatásával — 1847 júliusában elkészült az első magyar múzeumépület. Hild János zárt beépítésben, a mai Kossuth Lajos és a Szép utca sarkára tervezte az épületet. Azonban nem az ő elképzelése valósult meg, hanem Pollack Mihályé a jelenlegi, szabad térséggel övezett helyen. Az építész a múzeum középület voltát az erőteljesen kiugratott középrizalittal, a kiemelt lépcsőkkel, valamint a gazdag szobordíszítéssel kívánta hangsúlyozni. Ez különbözteti meg klasszicista stílusban épített vidéki kastélyainktól és városi palotáinktól. Eredetileg a háromszögű oromzat fölé országcímer, a sarkokra akrotériák és pillérek, az oszlopcsarnok hátfalán kialakított fali fülkékbe pedig szoborcsoportok kerültek volna. Ezek nem valósultak meg. A létrejött kevésbé díszes épület egyszerűsége, kitűnő arányai, monu-22 mentális méretei révén mégis a magyar építészet legjobb, legszebb alkotásai közá tartozik, és ezért mindnyájunk szivéhez közel áll. Pollack Mihály kiváló építész volt, akinek formakönyv és előkép nélkül is mintaszerűen sikerült megalkotnia az első magyar múzeumépületet. A két négyzetes udvart körülvevő folyosókból nyíló kiállítási teremsorok világos és áttekinthető alaprajzi elrendezése a legérettebb és a legegyszerűbb megoldást szemléltetik. Ugyanakkor a tágas bejárati előcsarnok szépen tagolt hármas ritmusa, a lépcsőház, az első emeleti fölülvilágított kupolájú, kör alaprajzú terem, végül a díszterem gazdag változatokat nyújtó térsorozata nemcsak hazánkban, hanem külföldön is egyedülállóvá tette az épületet a maga korában, amely friss hatását azóta sem vesztette el. Ur

jabb múzeumépület jó néhány évig, sőt évtizedig, nem épült hazánkban. Magánadományokból létesültek ugyan közgyűjtemények, de ezek palotákban, villákban, vagyis nem múzeum számára tervezett épületekben kaptak otthont. Új múzeumépületet nem emeltek egészen a század végéig. Ekkor a millenniumi készülődés jegyében ismét jobban előtérbe került a hazai kultúra, a művészetek, történelmünk ápolásának ügye, és ezzel szoros összefüggésben a közgyűjtemények méltó elhelyezése is napirendre került. (Kapcsolódott ez a nemzeti történelem megírásának igényéhez, a nemzeti nyelv kultuszához.) Elhatározták, hogy megfelelő épületeket emelnek a igazságszolgáltatás számára is. Ezeknél annyira fontossá vált a reprezentatív külső, hogy sokszor a bírósági funkciók ellátásához szükséges térigényt meghaladó méretű épületek születtek. Elég, ha a budapesti Hauszmann-féle Kúria épületre gondolunk — ma Néprajzi Múzeum — vagy a még ennél is nagyobb belső terű müncheni vagy brüsszeli igazságügyi palotára. A középület hatásos megjelenése tehát általános kívánalom volt Európában ebben az időben. Egy-egy ország az igazságszolgáltatás, a kultúra és a művészet fontosságát a bíróságok, múzeumok épületének nagyhatású megjelenésében is ki akarta fejezni. Ezt még azzal is fokozni kívánták, hogy múzeumok híres történelmi műemlékekben kaptak otthont, mint a római, a vatikáni, lateráni, kapitóliumi palotákban; a firenzei az Uffizi-, Pitti-palotában; a párizsi a Louvreban stb. E történelmi épületekben a közgyűjtemények a magángyűjteményekhez hasonlóan helyezkedtek el, azzal a különbséggel, hogy az épületek most már nemcsak egy részét foglalták el, hanem összes helyiségeit. De most is, mint a palota vagy a hivatal — Uffizi — vagy a királyi udvar — Louvre — esetében, az épület eredeti funkciója maradt a mérvadó és nem a múzeumi szempont: vagyis a tudomány „rangjához méltó" épületmegjelenés, nem pedig a gyűjtemény darabjainak minél kedvezőbb bemutatása. Ez a kor még nem támasztott ilyen igényt. Elégedettek voltak, ha a gyűjteményt reprezentatív környezetben állították ki, és ez a tervező építészek számára — ma úgy mondanánk — építési program is volt. (gy épült meg Schickedanz Albert tervei szerint a budapesti Szépművészeti Múzeum. A Sugárutat (Népköztársaság útja) lezáró, szépen tagolt homlokzatával a millenniumi emlékmű felé forduló épület — kiemelt középrészéből nyíló, nagy lélegzetű bejárati csarnokával és ebből kétoldalt felvezető lépcsőivel az olasztoszkán reneszánsz palotaudvart körülvevő román, barokk stb. termeivel, ezekhez a földszinten kétoldalt sorakozó görög és római oszloprendekkel tagolt „stílszerű" tereivel — a célból született, hogy a múzeumi anyag „korszerű" otthont leljen benne. De mindenekfölött, hogy a gyűjtemény keretét jelentő, annak otthont nyújtó épület méltó módon reprezentálja a látogató előtt a nemzet bőkezű gondoskodását. Itt sem a gyűjtemény minél tökéletesebb bemutatása vagy a látogatóval kialakítandó valamiféle intim kapcsolat létrehozása, vagy a fejlődést didaktikusán bemutató szempont volt a fontos, mint ahogyan az e korban épült más nagyhírű külföldi múzeumok, például a berlini Kaiser Wilhelm Museum vagy a bécsi Kunsthistorisches és vele szemben a Naturhistorisches Museum szintén nagyméretű, reprezentatív megjelenésű épületeinek esetében sem. Ha követett muzeológiai elveink és gyakorlatunk az azóta eltelt sok évtizeden át alakult ki, ezért nem is törhetünk pálcát a századforduló építészei fölött. Gondoljuk meg, a szegedi kultúrpalota a tiszai hídfőnél, ha szerényebb méretekben is, de még a fenti reprezentálási igény jegyében épült múzeum céljára a századfordulón, hasonlóan Lechner Ödön budapesti Iparművészeti Múzeumához, valamint a húszas években épült debreceni Déri Múzeumhoz és a keszthelyi Balaton Múzeumhoz. A múzeológia igényei, a különféle gyűjtemények bemutatásának tudományos és esztétikai szempontjai — amelyeket napjainkban a múzeumépülettől megkövetelünk — ma már tisztázottak. Múzeumépítési útmutatást azonban hiába keresünk a szakkönyvekben, ugyanakkor, amikor az iskolák, kórházak, sportlétesítmények, kiállítási csarnokok, színházak, koncerttermek stb. építészetének számos — A Magyar Nemzeti Galéria egyik XIX. századi szoborterme. Balla Demeter felvétele