Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Antal Gábor: Az utolsó magyar „literary gentleman”

suth Lajos intézett rövid beszédet 1848-ban a pestiekhez. És amikor — egy, az atyai cég íróasztala mellől a Budapesti Szemlének beküldött kisebb tanulmánya kapcsán — a 19 éves fiatalember megismerkedett Gyulai Pállal, ezer kérdéssel halmozta el az aggastyán kritikust Petőfi, Arany János, Deák Ferenc, Eötvös József Pestje és Budája, például a hajdani Csiga vendéglő vagy a Zugliget „ősvadona" felől. Ha paradoxul hangzik is, éppen a múlt iránti fogékonysága, a nemes hagyományok iránti áhítatos tisztelete segítette Hatvanyt ahhoz, hogy mélyebben megértse Ady Endrének a konzervatív irodalmárok szerint „érthetetlen" és „magyartalan" költészetét, mint azok a nála valamivel idősebb vagy fiatalabb kortársai, akik hozzá hasonlóan a a fővárosi polgárság fiai fiai voltak. Az idős Gyulai már nem értette azokat a városi — vagy legalábbis a felnövekedett Budapest életét, atmoszféráját is a magyar költészet áramkörébe kapcsoló — költőket, mint Reviczky Gyula vagy Komjáthy Jenő. Gyulainak még Ábrányi Emil is túl modern volt. De az önreflexióra, a (nyilvánosságnak szánt) naplóvezetésre mindig is hajlamos Hatvany többször is emlegette, hogy boldog, amiért irodalmi pályáját Gyulai Pál oldalán kezdte és nem Kiss József és a különben sokra becsült A hét körében, mint például Ignotus vagy Molnár Ferenc. Hatvany nem egy vitairattal támogatta Ignotus harcát a „népnemzeti" irány megmerevítői ellen, annak a jogáért, hogy a nagyváros hangjai is megszólalhassanak a szépprózában ugyanúgy, mint a költészetben. Az ő Budapestjének azonban több köze volt az előzményekhez, mint akár Ignotusénak és különösen Molnár Ferencének, amelyben — így írt erről 1912-ben — „nagyon sok a mások által észre nem vett, jellegzetes szín és illat, de amelyből egy kicsit hiányzik az, ami a várost a többi nyolcvan magyar várossal és az egész országgal mégis csak összefűzi". Igen, Gyulai iskolája is kellett hozzá, hogy a fiatal kritikus talán mindenkinél előbb észrevegye, hogy Ady nem csupán „magyar Baudelaire" hanem Csokonai és Petőfi — és Arany János — korszerű, az új „leckéket" megértő és felvállaló folytatója. Kiss Józsefet Hatvany mindig is az Arany és Ady közötti korszak nagy értékének tartotta — ha nem is „hídnak" Ignotus módjára. Ám éppúgy büszke volt rá, hogy nem tartozott a Kiss József-i „kerekasztalhoz", mint arra, hogy annak idején nem került például Beöthy Zsolt vonzáskörébe. „Gyulai Pál oldalán tanultam meg, hogy mi a különbség szemfényvesztő sovén frázis és hazafias érzés, Deák Ferencék magyarsága és ... Rákosi Jenő, Bartha Miklósék vagy Beöthy Zsolték magyarkodása között'''' — kezdi egy 1937-ben keletkezett cikkét, amelyben közzéteszi Gyulai Pálnak azt a beszédét, amelyben lemondott a Kisfaludy Társaság elnökségéről. (1899 októberében hangzott el ez a Gyulaikötetekből kimaradt, ám Hatvany számára különösen nevezetes beszéd, hiszen éppen ennek meghallgatása után határozta el, hogy kiveszi fiókjából egyik „körmölményét", és elküldi a Főherceg Sándor utcába, Gyulainak.) Nem véletlenül és nem is csupán taktikából emlegette 1937-ben Deák Ferencet és Gyulait ez a polgári radikális író, aki Adynak és a Nyugatnak a vonzásában messze meghaladta Deák és Gyulai gondolatkörét. Hatvanynak meggyőződése volt, hogy Deák Ferenc is, Gyulai Pál is maradandót alkotott a maga eszközeivel, és össze sem hasonlíthatók epigonjaikkal. Mint ahogy mind történelmi esszéiben, mind szépprózai kísérleteiben — a befejezetlenül maradt Urak és emberekben és az alig méltányolt, remek Gyulusbsn — igen határozottan megkülönböztette a magyar liberalizmusnak azt a feltörekvő korszakát (amelynek „egymást kiegészítő hősei Kossuth és Széchenyi, Deák és Eötvös József") a konzervatív liberalizmusnak, a „béklyós szabadelvűségnek" attól a világától, amit — a 40-es évek elején, Oxfordban papírra rögzített előadásai, tanulmányai, jegyzetei tanúsítják — az ellenforradalmi korszak tulajdonképpeni előzményének tartott. A saját famíliája történetéből is számos motívumot merítő „Bondy"-család krónikása az Urak és Emberek első részében, a Zsiga a családban című (önmagában is egész) regényében viharokat is vállalva állt ki amellett, hogy a múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben a magyar társadalomnak (s igen, a nemzetnek is) szüksége volt olyan „idegen magyarok" áthasonulására, akik a hamar megmerevedett dzsentri rétegek és a tehetetlenségre ítélt parasztság közé ékelődve élni tudtak a vállalkozás elvi lehetőségeivel. Am nagy ellenfele, a Három nemzedék Szekfű Gyulája sem festett olyan lesújtó képet az olyan zsidókbólsvábokból jött magyarokról, akik — mint Hatvany 1940-ben megfogalmazta — „végülis a politikai nemzethez hasonultak, méghozzá döffeszkedő agresszivitással, és nem a szociális nemzethez." (Amely utóbbihoz az „áthasonultak" nagy többsége is tartozott.) A fiatal korában a külföldi tőke hódító behatolása, s a magyar gazdák — és a túlságosan külterjes, szó szerint parlagon heverő magyar mezőgazdaság érdekeiért bátor okossággal küzdő Bondy Zsigából a regény második részében nemcsak a Terményhitelbank elnöke lesz, hanem egy grófnő férje is, akinek fiát — különböző arisztokratikus machinációkkal — éppen „grófosítani" próbálják. Talán éppen ezért se fejezte be Hatvany ezt a regényt. Talán túlságosan meg kellett volna bolygatnia apjának — Hatvany-Deutsch Sándor bárónak az emlékét, akit — bár ambivalensen — becsült és szeretett, és aki mégis csak lehetővé tette „különc" fiának a Nyugat, Ady Endre és sok más haladó író támogatását. Származása, vagyona meggátolhatta Hatvanyt abban, hogy mindenben követhesse — és kiteljesítse — barátja, fegyvertársa, Ady Endre örökségét, de abban nem, hogy meglássa azokat a pontokat, vonatkozásokat, amelyek az elkésett magyarországi kapitalizmust menthetetlenül a feudalizmushoz (és annak „vicinális kiadásához, a dzsentri-uralomhoz") kötik. Hazajőve angliai emigrációjából, egyértelműen a népi demokratikus fejlődés — a „külvárosok népének" felemelkedése — mellé állt. Mégis évekig mellőzték az idős korában, betegen is rendületlenül dolgozó tudós irodalmárt. Magunkat tiszteltük meg vele, amikor 79 éves korában, két esztendővel a halála előtt így élt Petőfi című nagyszabású irodalomtörténeti műve öt kötetéért és egész életművéért Kossuthdíjat kapott Hatvany Lajos. De még évekkel a Kossuthdíj előtt — abban az időben, amikor Ady fegyvertársa, József Attila apai barátja és támogatója, Juhász Ferenc első jelentős méltatója hallgatásra volt ítélve — kapott egy szívet melengető, gyógyító erejű elégtételt. 1953-ban ugyanis — amikor Hatvany meghallotta, hogy Németh László drámát ír Petőfi mezőberényi tartózkodásáról — elküldte neki a költő „mezőberényi dossziéját". Tudni kell ehhez, hogy a harmincas években meglehetősen szenvedélyes szellemi csatát vívtak egymással; mindkettőjük oldalán álltak részigazságok, de tévedések is. A „javíthatatlanul" igazságszerető Hatvany — aki egy helyütt úgy jellemezte magát, hogy „szerencsétlenségemre az ízlésem nem ismer taktikát" - felismerte, hogy több hajdani és akkori barátja igencsak gyenge műveket ad ki kezéből, Németh viszont nemcsak az Iszonyt írta meg, hanem remek új tanulmányokat is alkotott —, ezúttal is kimondta véleményét. Az általában tartózkodó modorú Németh László pedig, amikor személyesen is találkoztak, odament az idősebb Hatvanyhoz, megölelte őt, és „ebből az alkalomból" kijelentette egy kisebb gyülekezet előtt: „A Gyulai Pál estéje remekmű". Illendőnek tűnik, ha végül éppen egykori ellenfelének, Németh Lászlónak a véleményét idézzük, 1961-ben, közvetlenül Hatvany halála után írt emlékező cikkéből az utolsó magyar ,literary gentleman" egyik fő tulajdonságáról, olthatatlan érdeklődéséről: „nyilván a 900-as évek eleven irodalmi életének volt a maradványa — de egyik öreg kortársában sem volt olyan feltűnő, mint ebben a hosszú évek óta haldokló emberben, akit mintha nem is a töméntelen injekció, hanem a kíváncsisága tartott volna a megunni nem tudott életben.'''' 21