Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Budapest anno...

KEVESEBB MUNKA TÖBB Dél-Pesten, a Gubacsi-hídfőnél — ahol a vén vasgerendákból épült otromba átjárót egy szelíd ívű, új betonhíd váltja fel — a háttérben modern irodaházat látok, amely még nem is olyan régen egyedül uralta a vidéket. De már mindjobban kimagaslanak mögötte az új lakóházak, napról napra közelebb kúszik — a lebontott öreg csepeli házak helyén — az épülő lakótelep. A régi HÉV-nek is hűlt helyét találom, autóbusz viszi-hozza a papírgyár dolgozóit. Mert nekem ez a gyár csak a papírgyár marad, jóllehet, az elöl álló hatemeletes irodaházon ez olvasható: PAPÍRIPARI VÁLLALAT. Az ország kisebb-nagyobb papírgyárait 1963-ban egyesítették, ezt követően épült ez a központi irodaház. Én mégis a mögötte húzódó gyárat nézem. Bölcsőjét a papíromnak. Mi lenne velem o?pír nélkül? Hiszen félig-meddig ez a kenyerem. Papírra nyomtatták az első könyvem, papírra jegyzetelek, papírt fűzök az írógépbe, és papíron látom meg az első kefelevonatot, a korrektúrát... Kőről, bronzról, vasról már elneveztek történelmi korszakot, ezt a századot a papír köti össze elődeivel és utána az következőkkel. A gyárban már várnak, hogy elmondják, milyen lendületesen fejlődik <1 hazai papírgyártás. Napjainkban átlagosan mär ugyanannyi papírt — 65—70 kilót — „fogaztunk", mint húst. Erről egy régi levél jutott eszembe. Még 1538-ban írta Bornemissza Pál Batthyány Kristófhoz: „Többet írok vala, ha papirosom leszen vala; Ezt is ablakomról vettem le az éjjel." S hogy el ne felejtsem: a panaszkodó Bornemissza Pál nem szegényember volt, hanem püspök. De akkortájt nem akadt széles e hazában egyetlenegy papírmalom sem. Magyarország első papírgyártó malma az 1520-as években épült, ezt azonban a Lőcsét feldúló zsoldosok 1530-ban porrá égették. Valamikor 1539-ben Brassóban kezdte meg működését egy újabb gyár, de országunk közepén még két évszázadig híre-nyoma se volt papírgyártó műhelynek, családi vállalkozásnak. A Papíripari Vállalat 15 gyárában 14 ezer ember dolgozik azért, hogy lehessen könyvet és újságot nyomni, kenyeret és televíziót csomagolni, fontos és felesleges aktákat gyártani, papírborítékba papírpénzt tenni — s a végtelenségig sorolhatnám. Mintha egyre több papírgyár lenne az országban. Ezt említem először, amikor a vál-TERMÉK lalat két felelős vezetőjével — Szász Olivér vezérigazgató-helyettessel és Kárpáti Márta személyzeti-szociális igazgatóval — találkozom. — Érdekes a változás — mondja Szász Olivér —, hiszen tíz év alatt a termelésünk megduplázódott, de anélkül, hogy a vállalati létszám nőtt volna. A fejlődést továbbra is így tervezzük. Csakhogy ugyanebben az évtizedben vidéken új gyárak épültek, Pesten viszont néhány üzem megszűnt. Munkásaink 60 százaléka jelenleg az ország különböző részeiben dolgozik, és csak a 40 százalékuk van a fővárosban. Korábban ez az arány fordított volt. Csepelről Hajdúdorogra telepítettük a zsákgyártást, a Budai Dobozgyár nyerskartonrészlegét a közeljövőben Kiskunhalasra költöztetjük: megszüntettük azonban a Duna Papírárugyárat. Új üzemek épültek Lábatlanban, Nyíregyházán, Kiskunhalason, s Dunaújvárosban valami csodálatos nagy vertikum alakult ki. — Mit is jelent ez a vertikum? — Azt, hogy mi gyártjuk az alapanyagot, a cellulózt, majd ebből a papírt, aminek bizonyos hányada közvetlenül a fogyasztókhoz, a többi pedig a feldolgozó üzemekbe kerül, ahol — a profiltól függően — egészségügyi és háztartási papírárut, hullámdobozt, cementeszsákot stb. készítenek belőle. 42 A papirusztól a modern magyar papíriparig