Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Nekrológ helyett „Vadragasztók”

Csigó László felvétele // Vadragasztók if Tisztelt Szerkesztőség! A Budapest márciusi számában megjelent, Lázár István Plakát és plafon című írásával akkor is egyetértenénk, ha történetesen nem volnánk szenvedő alanyai a cikkben „plakátháború"nak nevezett jelenségnek. De azok vagyunk, éppúgy, mint a kerületi tanácsok, az ingatlankezelő vállalatok s nem utolsósorban a Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalat. A köztéri szobrok talapzatát, a házak falát, az árkádok műkő burkolatát, telefonfülkék oldalát, lámpaoszlopokat stb. elcsúfító — olykor ízléstelen, sokszor a helyesírás elemi szabályait sértő, ki tud|a hol nyomtatott vagy sokszorosított — cédulák, hirdetmények, plakátok növekvő áradatára mi is felfigyeltünk. E zughirdetőket a Magyar Hirdető dolgozói „vadragasztóknak" nevezik, mint ahogy vadhajtásoknak hívjuk a fák nemkívánatos hajtásait. A magánhirdetmények illegális ragasztóinak tevékenysége az utóbbi években még inkább elvadult. A beatzenekarok alakulásával egyidőben mind több és méretben is egyre nagyobb ragasztvány "jelent meg a főváros utcáin, elsősorban a forgalmasbelső kerületekben. Emellett, persze. számszerűleg nem csökkentek az agyat vagy szekrényt eladni kívánó hirdetők sem. A Magyar Hirdetőnek a legnagyobb gondot az okozza, hogy a magánhirdetők nem kímélik a vállalat által kiragasztott plakátokat. Azokra is ráragasztják céduláikat, és nem zavarja őket az sem, hogy a plakát politikai vagy kulturális eseményre hívja fel a figyelmet. A „vadragasztók"-nak azonban semmi sem szent, a frissen festett hirdetőoszlopokra, a még ragadó festékre nyomják levakarhatatlan hirdetményeiket Megpróbáltunk védekezni ellenük — s nem adjuk fel a sziszifuszinak látszó küzdelmet. A ragasztványon közölt telefonszámon például felhívtuk a „legvadabb" — tehát nekünk anyagi és erkölcsi kárt okozó — hirdetőket, s szép szóval igyekeztünk lebeszélni az illetőket a hasonló cselekedetekről. Hiábavaló fáradozásnak bizonyult. Legtöbben még azt is letagadták, hogy ők a hirdetmény gazdái. Nem hozott eredményt ez ideig a kerületi tanácsok fellépése sem. Az V. kerületi Tanács például szabálysértési eljárást indított a Kormorán együttes ellen a Belváros házait elcsúfító falragaszok miatt. Az együttes vezetőjének a tanácshoz írt levele jellemzi az állapotokat. Idézet a levélből: „A Kormorán együttes fennállása óta még soha nem fordult elő, hogy koncertjeinket falragaszokon hirdettük volna, és erre megbízást sem adtunk soha senki nek. Koncertjeinket az eddigi gyakorlat szerint a meghívó szervek hirdetik meg. Szórólapjainkat a rendezők rendelkezésére bocsátjuk több példányban is." A Lázár István által is felvetett plakátprobléma tehát még megmarad egy ideig. Az utcai szemetelőkkel, parkok, közterületek berendezéseinek ronga lóival szemben sem sikerült, sa|nos. erélyesen — és eredményesen! — fellépni, részben a lakosság közömbössé ge, részben az illetékes hatóságok részéről elmaradt szigorú felelősségre vonás miatt. Olykor egy-egy fórumon, igaz. szó esik ezekről a problémákról. A Magyar Hirdető azonban — sa ját érdekében is — azt szeretné elérni, hogy ezen túlmenően is történjék valami a rongálás, az ízléstelenség elburjánzása ellen. Elhatároztuk, hogy a fővárosban tíz helyen — például a Lenin körút—Szobi utca, a Ba|csy Zsilinszky út—József Attila utca, a Fehérvári út—Vásárhelyi Pál utca stb sarkán — olyan hirdetőtáblát állítunk fel, amelyeken a „vadragasztók" hirdethetnek — díjtalanul, legálisan. Cso dák persze nincsenek, s tud|uk. ezzel a plakátháború sem ér véget egy csa pásra. A Magyar Hirdető ezzel a kezdeményezéssel is azt a célt szolgál|a, hogy — amint a cik'kíró tömören meg fogalmazta —: „a rendetlenseg elura' kodása. szüntelen eszkalácioia n< rontsa meg a város és a benne foly tatható mindennapi élet minőségét' Soos Sándor osztályvezető NEKROLÓG HELYETT eddig él egy szobor? A Halászlány-kútszobor százegy évesen, lényegében 1963-ban pusztult el. jóllehet, ezután jó tíz esztendő beletelt, míg ráütötték a pecsétet ..temetési engedélyére". Azóta ismét elmúlt néhány év, s a szobor máig sem került végső nyughelyére — a kőtemetőbe. Ha idejében odakerül — s ebben igazat kell adnunk Zsigmond Attilának, a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság vezetőjének —, bizonyára kevésbé borzolja fel a kedélyeket a Budapest májusi számóban megjelent írás, melyben műemlékkutató amatör detektivünk beszámolt a hányatott sorsú kútszobor eltűnéséről és megtalálásáról. Immár a Halászlány-dosszié tartalmának ismeretében — mert gondosan vezetett, fényképes „személyi lapja" van az igazgatóságon a főváros minden rendű és rangú, régi és új képzőművészeti alkotásának — azt mondhatnánk: a meg fogalmazás lehetett volna tárgyilagosabb, pontosabb, de optimista már semmiképpen sem. (Tudniillik abban, hogy a kútszobrot felállítva láthatjuk maid a fővárosban.) Igaz viszont az is, hogy szükség van az ilyen és hasonló, az információkban talán nem mindig százszázalékoson pontos (s azért nem. mert éppen az adatközlő hely ismeretlen vagy a történtekről, jóllehet azok közérdekűek, valamely okból nem értesült a nyilvánosság, vagy egyszerűen nincsenek adatok, és mi is azt keressük) észrevételekre-bírálatokra, amelyek olykor Krimi rovatunkban is megjelennek. Lapunk júliusi számában például három értékes műemlék tábla után nyomozunk. Sajátságos összejátszása a véletlennek, hogy a Képzőművészeti Igazgatóságnak ezekről nincs fényképe, semmiféle adata. Nem is lehet, mert meglétét és lelőhelyét a „helyi illetékesek" korábban elmulasztották feltérképezni (hogy kik. miért és mikor, nem tudhatjuk), tehát nem került a központi nyilvántartásba. Nemes gesztusként zárójelben szokás ilyenkor megemlíteni, hogy a hiány pótlására a táblák leírását, lelőhelyének címét és a fényképeket készséggel átadjuk. Csakhogy — úgy véljük — ez a kötelességünk, mintahogy feladatunk — az eredményesség érdekében — a nyilvánosság előtt keresni az ,,áldozatokat" és — a „vétkeseket" is. Azzal ugyanis, hogy ha egy intézmény, hivatal vagy vállalat elhárítja magától, esetleg részben vagy egészbe^ vállalja az ismeretlen illetékes(ek)nek felrótt hibákat-mulosztásokat, már közelebb jutottunk a megoldáshoz. A főváros műemlékeinek védelmében emellett számítunk az olvasók, a lakosság segítőkészségére, lokálpatriotizmusára. Az, hogy valakinek hiányzott a lebontott Halászlány-szobor, utánajárt, s nem találván, hangot adott aggodalmának, egyszersmind tanulsággal is szolgál: egyrészt, hogy mindig akad valaki, aki észreveszi, hogy hiányzik vagy megváltozott valami lakókörnyezetében vagy a nap-nap után bejárt útvonalon — s ezt szóvá teszi: másrészt pedig arra figyelmeztet, hogy szükség van előzetes tájékoztatásra még egy köztéri szobor lebontásakor is. A /I Halászlány-kútszobor történetének utóbbi tizenöt éve azonban még egyéb tanulságokkal is szolgálhat. Dunaiszky László szobrán igaz ez már nem segít, és annak idején sem menthette meg semmi, nem volt esélye a túlélésre, pusztulása törvényszerűnek látszik, ezért felelősség senkit sem terhel. A szobor pusztulásának azonban van néhány olyan motívuma, ami megtévesztő lehet a törvényszerűségét illetően. Ilyen mindjárt az első mozzanat, amelyik talán nemcsak számunkra tűnik meghökkentőnek. A népligeti Halászlány-kútszobrot ugyanis a Magyar Autóklub bontatta le még 1963-ban. Persze nem önkényesen. Szabályszerűen kérte az emlékmű-felügyelőség hozzájárulását. Indoklás: útban van. Mármint a gyakorlóvizsgázó autók-autóvezetők útjában. A klub az engedélyt azzal a feltétellel kapta meg, hogy fedezi a bontási költségeket. Az emlékmű-felügyelőség álláspontja nyilván egyezett azzal, ami miatt az autóklubnak egyáltalán eszébe juthatott, hogy az I. osztályú műemlék eltávolítását kérje, vagyis a szobor már nagyon rossz állapotban volt. A talapzat megrepedezett, széttöredezett, az időközbeni kőcserék ellenére tönkrement az architektúra is. Az egykor szép leányalak arcvonásait a felismerhetetlenségig lemarta az idő: egy-másfél centiméter mélységben mállott a puha homokkő. A bontás közbeni intermezzo — kiderült. hogy az engedélyezés nem egészen megalapozott, további szakértői véleményre és felsőbb jóváhagyásra lett volna szükség — már nem változtathatott a tényeken, de ebben a stádiumban még nem volt ok különösebb aggodalomra. A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat végezte a munkát, szakszerűen, részletes bontási dokumentációt készített, mert a tervek szerint a szobrot 1967-ben újra felállították volna. Mondanunk sem kell. hogy a bontás — a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is — ártott a szobornak, továbbá a Fővárosi Kertészeti Vállalat népligeti telepén töltött évek alatt — hiába volt szakszerű a tárolás — állaga tovább romlott. Mindezekkel összefüggésben 1966—67-ben már kérdésessé vált a Halászlány jövőbeni sorsa. Az hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy csak újrafaragás után lehetne felállítani. De igy sem lett volna már igazi, „műemléket csinálni" pedig nem szabad — legfeljebb egészen kivételes esetben. Alaposan megterhelte a mérleg serpenyőjét az a negyedmillió forint is, amibe a bontás-újra faragás-felállítás került volna. Az emlékmű-felügyelőség nem tartotta indokoltnak, hogy ennyi pénzért egy mű műemléket csináltasson — s 1967 februárjában leállt a mentőakció. S itt belépett a Halászlány életébe — pontosabban a helyére — a Najádok kútja, melynek rekonstrukciója folyamatban volt: Győri Dezső szobrászművész újrafaragta — a sírból hozta viszsza — két nőalakját. (Ez volna a fent említett egészen kivételes eset?) Indokoltan került vissza eredeti helyére — elsőbbségi joga volt rá —, bár a korábbi tervben a Ferenciek temploma előtti tér szerepelt a Halászlány felállítási helyéül is. . Három év múlva, 1970 februárjában a műemlék-felügyelőség kért szakvéleményt, majd ismét három év múltán, 1973 márciusóban összeült egy neves művészekből és szakemberekből álló bizottság, amely — figyelembe véve volamennyi tényezőt — nem tartotta indokoltnak a kútszobor rekonstrukcióját. Itt hangzott el egyik neves szobrászművészünk megállapítása, miszerint ha újrafaragják és felállítják a Halószlányi akkor az „az elpusztult szobor síremléke lesz" A IXmikor 1974-ben a három illetekes minisztérium együttes határozatával megszüntette a Halászlány-kútszobor műemléki védettségét, Dunaiszky László alkotása már csak egy alaktalan, málladozó, használhatatlan kődarab volt. . O. I. A szobor a lebontás előtt Csigó László felvétele 27