Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Haldokló Belváros?

szerv, mely a régi lakások régi lakóinak effajta „gondozását" vállalná — és tengernyi türelem Olvasási kultúra, szociális segítőkészség Az anyagi körülmény, noha meghatározó, nem mindig játszik szerepet a házi könyvtárak kialakításában. Az egy főre jutó kereset 2800 Ft fölött van; lakásonként átlagban majdnem 300 kötet könyvvel számolhatunk. A harminc lakás közül mindössze egyetlen olyan hajlékot találtam, melyben egyetlen könyv sincsen, viszont tulajdonosának szociális érzülete mindennél többet ér. A kétezer forint alatti nyugdíjából a fóti gyermekváros megsegítésére 200 Ft-ot ajánlana föl az idős, nyolcvan éven felüli asszony akkor, amikor van olyan nyugdíjas házaspár, aki a havi 11 ezer forintjából csupán 50(!) Ftot tart nélkülözhetőnek. A házi könyvtárak általában vegyesek, nagyobb hányaduk magyar nyelvű szépirodalomból áll (van, aki ötnyelvű gyűjteményt mondhat magáénak), de némelyütt nem kevés a szakirodalom sem. Jobbára a régebbi könyvek, klasszikus sorozatok, kézikönyvek, enciklopédiák vannak túlsúlyban, de — ha nem is következetes válogatással — a kortárs irodalmat is képviseli egy-két könyv. Sok családra a mindent olvasás a jellemző. Beszéltem harmincöt éves fiatalasszonnyal, aki egyetlen ma élő prózaírót és költőt sem tudott megnevezni, s olyan fiatalemberrel is, aki ízlésének „változatosságával" tüntetett: James Joyce-ot egyenértékűnek tartotta Szilvási Lajossal. A kedvenc olvasmányok szerzői között legtöbb szavazattal Szilvási Lajos (5), Zelk Zoltán (5), Illyés Gyula (4), Moldova György (4), Nagy László (4) és Váci Mihály (4) szerepel, de három-három voksot kapott Németh László, Lomb Kató, Mág Bertalan, Palotai Boris, Illés Endre és Déry Tibor egy-egy műve is. A képzőművészeti műveltséget bizonyítandó, huszonnégy festő, szobrász és iparművész neve került a papírra; a legtöbben Kovács Margitot (8), Somogyi Józsefet (4), és Szász Endrét (4) kedvelik, de további harminc név — Barcsay Jenőtől Csáji Attiláig, Sarkantyú Simontól Perez Jánosig és Ruzicskay Györgyig — szerepel még a listán. Mindössze négyen nem tudták megmondani, hol van a Csók István Galéria — a tájékozatlanok közt fiatal, középkorú és idős egyaránt található. Kérdőívemből az is kitűnik, hogy a napilapok közül legtöbben a Magyar Nemzetet (13), a Népszavát (6) és a Népszabadságot (6) olvassák. A hetilapok közül a Nők Lapja (12) és a Film Színház Muzsika (5), Dr. Hajdú János emlékezik az irodalmi folyóiratok közül a Nagyvilág (5) és a Kortárs (5) kerül a legtöbb ember kezébe. A téglajeggyel építendő Nemzeti Színházat (vagy valamely más kulturális intézményt) sokan segítenék, a megkérdezetteknek több mint 90 százaléka értene egyet az akcióval. A fóti gyermekváros javára átlagban, személyenként a háztömb lakói 300 forint fölött áldoznának. Ebben az összegben nincs benne a körzetben lakozó fiatal prózaíró nagy segítőkészségről és humánumról tanúskodó 10 ezer (!) Ft-ja. Arcok, vélemények A Belvárosnak, ki tagadná, még mindig megvan a varázsa. Lakói közül sokan úgy érzik, hogy — karnyújtásnyira a történelemtől — egy eleven kör áramában élnek. Nem csupán a lakást tekintik otthonuknak, hanem az utcát is — nyüzsgő tömegével, kirakatokat bámuló csoportjaival, érdekes, szinte évszakról évszakra fölbukkanó, jellegzetes alakjaival. Ez utóbbiakról kitalált legendák az évek során változnak, de negmarad a magvuk. Nem csupán a kedvesének drága ékszert (bundát stb.) vásárló mai Don Juan lesz az utca frissen költött folklórjának hőse, hanem a saját — az anonim szerző szerint Pestlőrincen levő — házát valami miatt odahagyó, pincéről pincére vándorló öreg csavargó is. Úgy látszik, ennek a színes „helyközi történelemnek" éppúgy léteznek legendái, mint a hajdanában, II. Lipót császár koraban lebontott falaknak, bástyáknak és kapuknak. Vagy annak a kicsiny táblának, mely az 1838-as nagy árvíz szintmágasságáról tanúskodik. „Engem is a Belváros hangulata ragadott meg először — mondja a képviselő és tanácstag Dr. Pesta László. Örültem és féltem, mindkét érzés együttesen munkált bennem; sohasem gondoltam volna, hogy az ember ilyen idegenforgalmi gócban is otthon érezheti magát. S az itt eltöltött tizenhét év példázza: sok minden átalakult körülöttem, de a mai napig változatlan maradt a nyüzsgés, az élénk forgalom, az utca emberének érdeklődése. Akartam, nem akartam, a Belváros szinte belém ivódott, életemnek, munkámnak, gondolkodásmódomnak része lett." Botorság lenne nem beszélni arról: a belvárosi embereket elég sok gond nyomasztja. Némelykor baj van az áruellátással, kevés a parkolóhely és alig van tágas játszótér. S a főváros gondja sem kisebb: az itt élő emberek többsége öreg, hatvan éven fölül van. S a lakások sem maiak, sokat tatarozni kell — és fokozottabban ellenőrizni. Egyhetes barangolásom során számtalan kedves arccal, meghitt lakásbelsővel találkoztam; láttam örülni és szenvedni is embereket. Legjobban egyetlen kép maradt meg bennem. Mikor az egyik idős hölgytől életkora felől tudakolództam, visszakérdezett: „Maga a halálozásokat írja össze?" Nem, kérem — feleltem. Akkor nem tudtam tovább folytatni — és nem tudom most sem. 11