Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Haldokló Belváros?

A CHEMOLIMPEX szomszédságában van az OTP V. kerületi fiókja, ablakai a LUXUS Áruház Deák Ferenc utcai kirakataira neznek. Sokan megfordulnak itt, hazai és külföldi ügyfél egyaránt. Ennek a közelségnek nem csupán a belvárosi ember örül — a körzetben lakók 20 millió forint kölcsönt vettek föl lakásuk tatarozására és a fűtés korszerűsítésére —, hanem a Vörösmarty téri irodaházban székelő Nemzetközi Jogvédő Iroda idegen országból érkező ügyfelei is. Ez utóbbiak ugyanis ebben az ÓTP-ben válthatják be forintcsekkeiket. A kerületi fiók forgalmát mindennél jobban jelzi: tavaly kétmillió pénztári tételt könyveltek el és 320 ezer betétkönyvet kezeltek. Az ország 137 milliárdos betétállományából náluk „fekszik" ötmilliárd forint — az ezer főre jutó átutalási betétkönyvük ötször több, mint a főváros egyéb kerületeiben — s 80 ezer KST-tagot tartanak nyilván. A háztömbnek külön színfoltot ad a sok légiforgalmi társaság. Úgy látszik, a környéknek reprezentatív megjelenést biztosító szívóhatása van, hiszen a világ egyik legrégibb polgári légitársasagának, a KLM-nek irodáin kívül itt kapott helyett a CSA, a Swiss Air, az Aeroflot és az Air France képviselete is. Kérdőívek haszna; mi van a falon belül Egy hétig jártam a háztömb lakásait és az udvarokat, beszélgettem házfelügyelőkkel, lakókkal, véletlenül idetévedt vagy épp vendégségbe, rokoni látogatásra jövő emberekkel. Mi mindenre voltam kíváncsi? Elsősorban a lakás (és lakhatás!) körülményeire, az együtt élő családok generációira, a belvárosi betegségek legriasztóbbjára, a magányra. Faggatóztam az anyagi javak felől: ki mennyit keres, mennyi a nyugdíja, van-e autója, ingatlanja, betétkönyve? Kíváncsi voltam arra is, hogy vannak-e a családnak könyvei, ki mit olvasott az elmúlt félévben, milyen újságokra fizet elő és melyeknek vásárlója, tudna-e három kortárs magyar írót és képzőművészt mondani, s a közelben levő Csók István Galériát nem helyezi-e a város másik végébe? A megkérdezett családok anyagi és szellemi állapotát megismervén, többek közt a szociális érzületről is szerettem volna képet kapni. Ha a főváros a Szombathelyi Képtár felépítéséhez hasonló akcióba kezdene (kulturális létesítmények, mindenekelőtt az új Nemzeti Színház fölépítése-támogatása téglajegyekkel!), lennee értője és (pénzösszeggel!) fölkarolója az ügynek? S ha mondjuk, a fóti gyermekváros javára gyűjtést indítanánk, ki hány forintot tudna e nemes célra áldozni? Villámfölmérésemkor harminc családhoz kopogtattam be; s be kell vallanom, hogy a megszondázott hányad tetszésem szerint lett kiválasztva, mondhatnám külsődleges okok alapján. A Vörösmarty tér 2. számú házban (a Vörösmarty tér és a Váci utca sarkán) azért fordultam meg olyan sokszor — 22 lakásban tudakolództam —, mert a fölújított, műemlék jellegű Bene Ferenc-házzal szemben ez a nagy bérház 10 öregebbnek, elhanyagoltabbnak látszott. S leginkább itt találtam meg a kiáltó ellentéteket: a 137 m2

-es lakás mellett — hárman lakják! — a 19 m--est, a 8000 Ft nyugdíj szomszédságában az 1890 Ft-osat, az író, nyugdíjas szerkesztő, ügyvéd, pártmunkás, pszichológus, szállodai portás közelében az özvegyi jogon kisipart folytató hölgyet, a segédmunkás házaspárt, a nyugdíjas aranyművest és a fiatal főnővért, a négyezer és háromezer kötetes könyvtárat kissé homályba borító könyv nélküli, nyolcvanegy éves nyugdíjas aszszonyt. (Az általam fölkeresett másik nyolc lakás a Váci utca 4-ben, illetve a Kristóf tér 6. sz. és 8. szám alatt van.) Ami statisztikai táblázat nélkül is megállapítható: a Belvárosban általában nagyok a lakások — és sok öregember él falaik között. Van, aki azért magányos, mert felnőtt gyermekei új családot alapíván, elhagyták a szülői házat, többen házastársukat veszítették el az évek során. Viszonylagos jólétük ellenére sem nagyon tudnak mihez kezdeni. Újabb barátságok már nehezen köttetnek, az ember nehezen oldódik idegen környezetben. Mit számít, hogy a végigjárt lakások közül tizenkettőben van 10 ezer forint fölötti összeget tartalmazó takarékbetétkönyv! Az utazások az idős embernek nehezére esnek, vásárlásra pedig, a napi betevő falatot s egy-két kultúrcikket kivéve, már nem nagyon van szükség. A lakások többsége szépen be van rendezve, és villannyal vagy gázzal fűtenek. Majdnem mindenütt van fürdőszoba (jobbára W.C.-vel együtt), s ahol nincs, ott a lakók az emeletenkénti közös illemhelyre vannak utalva. A naponként szinte újratermelődő piszok — a házfelügyelő többször talált a körfolyosón emberi ürüléket — csak a Vörösmarty tér 2. számú házra jellemző. Magyarázhatja-e a furcsa esetet (eseteket!) a ház nagy átmenő forgalma — több vállalatnak van raktára és irodája a pincében, illetve az első emeleten —, a környékről hiányzó nyilvános illemhely? Vagy a testi gyöngeség, betegség, kiszolgáltatottság, az öregséggel járó ezerféle baj az okozója? Az elárvult ember emlékeibe merül, a televízió és rádió műsoraihoz menekül, vagy régi könyveit olvasgatja. A ház lakói alig ismerik egymást: a lakásában igazi bárpultot építtető fiatalember nem tud a kétkönyves prózaíróról, a nyugdíjas adminisztrátor a több nyelvet beszélő ügyvédről, az élete során több ezer kötetes könyvtárat összegyűjtő valahai tőrvívóbajnokról. A kilencedik évtizedet elért veterán újságíró, lapszerkesztő is csak jobbára magában idézheti föl irodalmi kísérleteit, harcait, s a párizsi és moszkvai emigrációban eltöltött éveket. Bezárkózó, öregedő, a lassú elhalást — ne lássa senki! — csak a lakás négy falán belül elviselő világ. Száz négyzetméteres, jól berendezett ,,ridegségben" milyen lehet két magatehetetlen öregember fájdalma? Ki segít nekik bevásárolni, takarítani, az újságot megvenni; értelmezni mindazt, ami a körülöttük levő kis- és nagyvilágban, nemzetközi életben, politikában történik? Várják őket a színházak, a hangversenytermek, könyvtárak, de az ő ízlésük — tisztelet a kevés kivételnek — „békebeli". Amit egyszer megtapasztaltak, ahhoz makacsul ragaszkodnak, legyen az lakás, könyv, irodalom, zene, szórakozás. Aki teheti, leül a televízió elé (láttam olyan lakást, amelyben kettő is van!), akinek nincs készüléke, az marad magára, így is eltelik lassan az idő. Nem kérdeztem, hogy hányan vállalkoznának lakáscserére — persze úgy, hogy a formaságokat helyettük a hivatal, mondjuk a tanács végezné el. Túl keménynek láttam azt a burkot, melynek föltörése mindenképp fájdalmat okozna. Tapintat kellene ide — nem tudom van-e Belvárosi csendélet Ugróiskola — föntről WM'WaBWSM^^