Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Egy éj a traumatológián

ross utcában. Eleinte csak helyreállító műtétet igénylő betegeket vettek föl, de 1978 májusában már megindult a háttérügyelet, fokozatosan fogadtak sérülteket, s a hónap végén léptek be teljes mellszélességgel. A következő félévben párhuzamosan ügyelt az intézet valamelyik nagyobb fővárosi baleseti sebészeti osztállyal. Dr. Renner Antal kandidátus, főigazgató-helyettes nem túloz, amikor mondja: ide csak olyan sérült kerül, aki itt is marad. Nem véletlenül, hiszen Budapest egész területéről s a környező 30 kilométeres körzetből majdnem minden súlyos sérültet ideszállít a mentő. Hétfőn megosztva ügyel az intézet a Honvéd-kórházzal, csütörtökön — „a nagy trauma" idején — viszont egymaga állja a sarat. Ezenkívül minden hatodik szombat a Baross utcáé. Az évi felvételes átlag 28—30 sérült 24 óra alatt, ami hatalmas szám, különösen ha meggondoljuk, hogy nem ritkaság az olyan „hangos ügyelet", amikor ötvennél is több beteget hoznak. Az a három tucat orvos, aki havonta négyszer-ötször harminckétórázik, talán csak a szabadsága idején pihenheti ki magát úgy istenigazából, hiszen a kegyetlen igénybevételt követő napon ugyanúgy fel kell venni a munkát, mint máskor. Azt kijelenteni, hogy nem bírják — elképzelhetetlen. Enyhítené a terhelést, ha valamennyi ügyeletet megosztanák, ez azonban ma még elég erős ellenállásba ütközik. Holott megfelelő átszervezéssel el lehetne érni, hogy valamennyi baleseti osztály az esti és éjszakai órákban is kivegye részét a sérültellátásból. A harminckét órás bentléteken nem változtatna a szisztémamódosítás, viszont több lehetőség lenne az azonnali, primer ellátásra, ha egy helyen kevesebb beteg kerülne felvételre. Jelenleg jó esetben a sérültek felét tudják csak megoperálni az ügyelet ideje alatt. Igy is van sebész, aki jóformán „ki se mosakodik". — Speciális orvosfaj a miénk — mondja dr. Renner Antal. Valamit mindig észre kell venni, ami más figyelmét elkerüli. Észre kell venni az öt perccel korábbitól eltérő változásokat. Ehhez persze adottság is kell. Az idősebb traumatológusok valamennyi tünetcsoportra felhívják a figyelmet, hiszen nem mindegy, hogy az észlelés és a beavatkozás között mennyi idő telik el. Mindennap tanulunk valamit, korunk korlátlan lehetőséget biztosít a szakmai gyakorlat gyarapítására. Hiszen azok a sérüléskombinációk, amelyek manapság előfordulnak, tizenöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek voltak. Ennek ellenére itt, az átmeneti otthonunkban lényegesen kevesebb ágyon, kevesebb műtővel a sürgősségi ellátásban mennyiségileg és minőségileg nagyjából ugyanazt nyújtjuk, mint a költözködés előtt. Késő délután valamelyest alább hagy a roham, sikerül végre szóra bírni az ügyeletvezető dr. Salacz Tamást. — Minden második sérült kisebb-nagyobb közlekedési baleset áldozata. Most is van egy házaspár az intenzív osztályon. Egy hete, hogy frontálisan ütköztek gépkocsival. A kisfiúk hátul ült, karcolás nélkül megúszta. Az apán tüdőműtétet hajtottunk végre, nem megnyugtató az állapota. Az anya súlyos mellkasi sérüléseket szenvedett, ami a kisebb baj, hiszen hat és fél hónapos terhes, és éppen az előbb volt itt a nőgyógyász konziliárius, mert úgy észleltük, hogy közel a szülés. Aztán az öregek: megbotlanak a szőnyegben, leesnek a lépcsőről, s már hozzák is be őket combnyak- vagy tomportáji töréssel. Éppen most hozták vissza Farkas nénit, reggel engedtük haza. Elesett a vécén, s itt van megint. Az igazi gond azonban az otthoni ápolás: a legtöbb öregnek sokáig mankózni kell, nincs aki befűtsön, vásároljon. Mi akut intézet vagyunk, egy-egy hangos ügyelet előtt negyven-ötven ágyat kell kiürítenünk, nem bírjuk kivárni, amíg megjön a beutaló az elfekvőbe. Most is van 95 éves nénink. Úgyhogy az a szerencsésebb, aki a szociális otthonban esik el. Gyakoriságban az üzemi balesetek következnek — változatos repertoárral. Rengeteg a kézsérülés az üzemekben, csakúgy, mint a hétvégi fusizóknál, barkácsolóknál. Különösen a körfűrész okoz nagyon csúnya sérüléseket. Hozzánk viszonylag kevés gyerek kerül, nemrégiben a negyedik emeletről zuhant ki egy kisfiú, itt halt meg a műtőasztalon. Az öngyilkosoknál a leugrástól a fejbelövésig, a csukló elvágásán keresztül a szíven szúrásig minden előfordul. És hát ,,az éjszaka hősei". Különösen fizetéskor sok a verekedés, késelés. Mint az őrült dolgozik az ember megállás nélkül egész nap, éppen lepihenne egy kicsit, mikor behoznak egy részeget, akit fej bevágott az ivócimborája sörösüveggel vagy egyéb kézbelivel. És ugyanolyan ellátás illeti meg, mint azt a magatehetetlen öreg nénit, aki egy elhibázott mozdulat miatt került ide. És még valamit. Országos intézet lévén, hozzánk kerülnek vidékről a komplikáltabb esetek. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy főleg az ünnepek előtt „felpaszszolnak", akit tudnak. Jó néhány beteget visszakapnak „postafordultával". Persze meg lehet érteni őket, hiszen mindennap felvételesek, s a járóbeteg-ellátás is rájuk tartozik, ha bezárt az SZTK. Salacz doktor nyolc éve ügyeletvezető. Megtiszteltetésnek veszi ezt a beosztást. Hivatalát tekintve teljhatalmú parancsnok, ám minden kollégájával készséggel konzultál, tudván, hogy a sérült sorsa az első ellátásnál dől el. Munkacsoportjában két tapasztaltabb és két fiatal mozgásszervi traumatológus van — dr. Farkas Tamás, dr. Magyari Zoltán, dr. Jancsár László és dr. Bodrogi László —, továbbá három specialista — dr. Buday Pál hasi sebész, dr. Szabó Győző mellkasi traumatológus és dr. Szarvas István idegsebész — valamint dr. Szepesi András, aki idegsebészeti ügyeletet teljesít. A két aneszteziológus dr. Dévai Judit és dr. Eckhardt Anna. Otthon, a telefon mellett bevetésre kész dr. Selymes Zoltán gégész specialista. Huszonnégyórázik még három műtősnő, három műtősfiú, három beteghordó, egy nővér és két gépírónő az ambulancián, négy röntgenes és egy asszisztensnő a laboratóriumban. Az ügyeletvezető dönti el a sürgősségi sorrendet, ő mondja meg, kit hol operáljanak, melyik műtőt használják, kik legyenek az asszisztensek, egyszóval ő diszponál a teljes személyzet fölött. A sürgősséget mindig az életveszély foka dönti el. Nem az érkezési sorrend számít. A művészet: a tartalék kapacitás biztosítása, akkor is, ha minden műtő foglalt. Ilyenkor, ha hoznak egy életveszélyben levő sérültet, az ügyeletvezető perceken belüi 6