Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Egy éj a traumatológián

Eifert János felvételei befejezteti valahol az operációt. Mindig lehet kompromisszumot kötni. Ha egy sérült láb megoperálására nincs lehetőség, be lehet gipszelni. Jobb lenne ugyan frissen műteni, de ha egyszer hoznak egy szíven szúrtat, akkor nincs mese. A világ leggazdagabb országában sem képesek minden sérültet optimálisan ellátni, mert akkora személyzet csak elméletben létezik. Félidőben, este nyolckor tolják be az ambulanciára a harmincnegyedik sérültet. Jancsár doktor veszi gondjaiba, s már diktálja is az anamnézist. Közben kész a ki tudja hányadik kávé, URH-val riasztják azt, aki éppen soros. Az egyetlen nővér, Adamecz Etelka nem ismer fáradtságot. Bár el tudnám mondani, hogyan lát el egyszerre hét beteget. Éppenséggel elférne itt a felvételnél még egy kolléganője, dehát — mondja nevetve — az osztályokon éjszaka harminc betegre jut egy nővér. Mondhatnám, hogy ott a betegek már túl vannak a nehezén, de ezzel aligha fognék ki rajta. Éveken át az intenzíven dolgozott, megszokta a tempót. Közben szült két gyermeket a lányosan karcsú asszony, s legnagyobb bánatára már nem tud három műszakot vállalni. Igy „csak" kétszer tizenhat órát ügyel — délután 4-től végig —, minden második szombaton bejön négy órára, s minden hatodik szombaton huszonnégyórázik, mint most — „kivételesen". A férje kitűnően főz, ellátja a gyerekeket, tud hozzá alkalmazkodni, hiszen „magántanár". Az iskolában nem fizetnék így meg. Igaz, ezután nem jár nyugdíj, dehát nem csinálja élete végéig. Most különben sem ez a legfőbb gondjuk. Folyamatban van a minőségi lakáscseréjük, a szobahaliban nehezen férnek. Az ambulancia egyúttal a klub, a társalgó, s ha úgy tetszik a presszó. Van ugyan mindenkinek sokadmagával közös kuckója, de azokhoz képest még a munkásszálló is összkomfortos. Az alagsori női öltöző rendszeresen beázik, s gyakori vendég ott a svábbogár. Mindezt nem panaszként mondják, csupán a teljesség kedvéért. Majd' mindenki választhatna kevésbé keserves sorsot magának, de ez eszük ágában sincs. Az igazán nagy feladatokra rendre ilyen emberek toborzódnak. Valahogy ugyanúgy rabjai az éjszakának, a folytonos veszélykeresésnek — csak persze pozitív előjellel —, mint akik szórakozásból cserélik fel a nappalt az éjszakával. Például Jani Lászlóné, az egyik gépírónő jól tudja, hogy úribb dolga lenne a régebbi munkahelyén, az igazságügyi orvosszakértőnél, de itt mozgalmasabb az élet, s főleg hasznosabbnak tudja magát. Ha kell, tolja a beteget, vért rendel, orvos után lohol, attól függően, hogy milyen specialistát igényel a sérült. Dr. Eckhardt Anna aneszteziológust az épülettel együtt örökölte az intézet, s alighanem végleg ittmarad. Pedig összehasonlíthatatlanul több a tennivaló, olyannyira, hogy altatóorvos létére lassan elfelejt aludni. „Most is — jövendöli — éjjel egy óráig legalább úgy megyünk, mintha nappal lenne". * * * Dr. Szepesi Andrással madarat lehetne fogatni, újabb „pezsgősműtétet" tudhat maga mögött. Páciense, pajszerral vágták fejbe, jól van, az igazak álmát alussza. Gyorsan begipszel egy lábat, utána beszélgethetünk. — Debrecenben jártam három évet, aztán kerültem Budapestre, itt diplomáztam 1972 őszén. Mégsem kaptam a fővárosban állást, hiába voltam szép, meg okos, meg KISZ-es. Majdnem tíz évig a KISZ KB nőpolitikái rétegtanácsában tevékenykedtem, s most is tagja vagyok az orvosi munkabizottságnak. Unokatestvérem, aki ortopédsebész, rábeszélt, hogy a baleseti sebészet a legkonjunkturásabb szakma — jóllehet az egyetemen kevés ilyen jellegű élményem volt. Fél évig oktatták a traumatológiát: szürkén, sematikusan. Pedig megérett rá, hogy önálló tantárgy legyen, s ne csupán az általános sebészet mostohagyereke. Szóval, bánatomban beírtam a veszprémi kórház baleseti osztályát, ahol tárt karokkal fogadtak, mert oda a kutya se jelentkezett, és volt két üres állásuk. Szakmailag nagyon magas színvonalon dolgozó osztályra kerültem, amely ugyanakkor rendkívül túlterhelt is volt, hiszen mind a mai napig kevesebb mint hetven ágyon látja el az északi Balaton-part összes sérültjét. Márciustól novemberig jóformán egyfolytában talpon voltam. Akkoriban alakult ki az a jó szokásom, hogy minden rangú-rendű társaságban, bármilyen testhelyzetben el tudok aludni. Aztán mégis felkerültem az országos intézetbe, ahol a szakmai gyakorlatot annak rendje és módja szerint letöltöttem. Még nem volt meg a sebész szakvizsgám, mikor elkezdődött a kiürítés, s rábeszéltek, hogy menjek be a minisztériumba főorvos-főelőadónak. Közben minden héten két napot és egy éjszakát tölthettem baleseti sebészként. Tizennyolc hónapig ingáztam. Baleseti szakreferensként közvetlenül az öt tagú operatív bizottság mellé rendeltek mint afféle szárnysegédet. Aztán, mikor lezajlott a nagy tranzakció, nem elégített ki az íróasztal melletti munka. Arra gondoltam, hogy két orvosi szakmában való jártassággal felelőtlenség különböző panaszbeadványokra válaszolgatni. Azzal a feltétellel engedtek vissza, hogy mint szaktanácsadó továbbra is rendelkezésükre állok. Vagyis: most az intézetben vagyok főállásban, és hetente két délutánt töltök a minisztérium lll-as főosztályán. Szerencsére most már csak a baleseti sebészet ügyei tartoznak hozzám, így az országos intézet is. Legnagyobb fájdalmamra nem tudok annyit sebészkedni, mint a hasonló korú kollégáim, mert folyton leveleket írok és tárgyalok. Folyik a Mező Imre úti épület átépítése és bővítése, amelyre 1,1 milliárd forint áll rendelkezésre. Ez állami nagyberuházás, amelynek egyik orvos-szakmai konzultánsa és szervezője vagyok. Már felvonult a kivitelező, elkezdték a bontást.Több ágy nem lesz, mint volt, de a kiszolgáló helyiségek alapterülete körülbelül hatezer négyzetméterrel gyarapodik. A hotelépület és a rendelő közé egy 34 x 30 méter alapterületű, négyszintes diagnosztikai tömb épül. Általában annyi ügyeletet vállalok, mint a többiek, persze, nyilván többet azoknál, akik egyáltalán nem vállalnak, vagy akiket „nem osztanak be". A traumatológiai szakvizsgát ősszel szeretném letenni, akkor leszek éppen harminchárom éves. Krisztusi kor. Választottam: traumatológus leszek, bár sok tényező próbál eltéríteni. Most éppen agysebész inas vagyok, mert a szakvizsgához a baleseti sebészet minden területén önállóságra kell szert tenni. Hogy mást ne mondjak: jó néhány megyében ahol nincs idegsebész. A szakvizsga után nyilván érni kell jó pár évet, hogy mire a mai játékszabályok szerint osztályvezető főorvos lehet valaki, addigra ténylegesen ura legyen a témának, s megfelelően tevékenykedjen a sürgősségi és helyreállító sebészet minden területén. A sürgősségi ellátásban — amiről a kalmopyrines doktor bácsiknak halvány fogalmuk sincs — az egymásrautaltság parancsoló kényszer. A hierarchia a lényegi kérdésekben háttérbe szorul. Nincs idő vitatkozni azon hogy ki az okosabb meg ki a főorvos, megvan a sorrend, ha hasi sérülés van, azt kell ellátni, ha koponyatáji, akkor azt. Ha mind a kettő, azt előbb, ahol súlyosabb a vérzés. Aki ideszegődik, tudja ezt, és akar is együtt dolgozni. Egy összetört embert össze kell rakni. Éjfél után egy óra. Az egyik steril műtőben Farkas doktor operál, a másikat most készítik elő. A többiek, kihasználva a pár percnyi szünetet, a beteghordó ágyakon üldögélnek. Van valami szent cinkosság az összetartozásukban, ahogy fáradt, csillogó szemmel, lábaikat lóbálva beszélgetnek, cigarettáznak. Úgy terveztem, reggelig kitartok, de — nem először — túlbecsültem az erőmet. Motyogok valami köszönet —, búcsúfélét, s iparkodok, hogy elérjem az utolsó szentendrei HÉV-et. Hiába na: magamfajta civil zsurnaliszta ekkora erőfeszítést végignézni sem tud, hát még végigcsinálni. 7