Budapest, 1980. (18. évfolyam)

7. szám július - Lóránt Zsuzsa: Mozgásterek

részeket. Ezen a nyáron estem át életem első happeningjén, amelyhez aztán minden későbbi hasonlított — egy romantikus borpincében a budai belvárosban „Ebéd Batu kán tiszteletére'' címmel. Máig kellemesen gondolok a szőlőtőkék közt felbukkanó, mellig földbe ásott, zöld szemellenzős Szentjóbibüsztre, aki unottan gépeigetett egy foghíjas Remingtonon egy meggyújtott ósdi babakocsi közelében. A gimnáziumi esztétizálási kísérletek után — egy aktkép szocialista avagy burzsoá jellegéről — hihetetlen rugalmassággal fogadtam be mindent, ami művészetnek látszott, vagy az is volt. Szeretném, ha gyermekem is olyan kulturális közegben nőne föl, amely esztétikailag nem foghíjas... Eme nyitott korszakomnak saját szellemi korlátoltságom éppúgy véget vetett, mint a főiskola akkori obskurus légköre. Plasztikai ideáljaimban csak egy évszázadot engedett az érett reneszánszhoz képest az alma materben a quattrocento uralkodott, kevés konstruktivista beütéssel. Érdekes, hogy én, aki ebben az időben valami társadalmi aktivizmus felé sodródtam, hogyan egyeztettem jából őt igazolja. Pátzay mester történelmi önigazolás helyett beérte avval, hogy irdatlanul leszorította szakmai jegyeinket. Nagy tervünket, hogy egy köztéri szobrát egy éjszaka kifestegetünk lila-kék srég csíkosra, sohasem mertük megvalósítani. Festésstílusunk egyébként különbözött: Arisztid etruszk fogantatású, egész életnagyságú aktját fűzöldre alapozta, és fehér-kék hullámvonallal és népi ornamentikával burjánoztatta végig aszimmetrikusan. Többen csak szolid kozmetikumokkal dolgoztunk. Az is igaz, hogy akkor sem lett volna jobb jegyem szakmából, ha mellőzöm a festékek használatát. Mindenesetre mesterünk, Somogyi József, ha százszázalékosan nem is, de valamennyire megvédett a tanszékvezető szélsőséges állásfoglalásától (a mi osztályunkkat nem tizedelték meg). Ő tanított minket álló-ülő figurák tiszta konstrukciójának megszerkesztésére. Ennél több hagyatékot nem is hoztam magammal a főiskoláról. Ez már abban az egész kicsivel bonyolultabb feladat megoldásában is gondot okozott, hogy legalább ügyetlen ráncokkal összekötött, testre tapadó fátyoldrapériákat hoztunk létre. Helyzetemet némileg meg könyítette a Segal-féle pop irányzat magyarországi lecsengése. A nagy magyar télikabát-plasztika megoldást kínált a testtel adekvát, homogén drapéria felfogásra. Ezek a puhán ráncolódó, bő drapéria-tömegek, amelyeknek tágas mélyében szánalmasan zötykölődött a vékony test, mint tág keret, szabadon hagyták burjánozni szociális nosztalgiáimat. Első bronz kisplasztikám — kalappal leborított, húszcentis figura — csúfosan megbukott a Hazám című stúdiópályázaton. A téma József Attila-i feldolgozása nem esett egybe a pályázati kiírások adta elképzelésekkel. Ez volt egyben első olyan munkám is, amely inkább megérzéseimre hagyatkozva született. Bizonyos esetekben az érzékek csalhatatlanabbak, mint a tudat. Bármennyire ellentmondásosnak látszik is, egy tudatosan felépített — vagy inkább újra kifejlesztett ösztönösség teremtette meg az alapot ahhoz, hogy végre csak azt mondjam el, amihez közöm van, és azt el is mondjam. stilisztikailag e bájos-bodros pásztorfiúkat a munkásosztály történelmi győzelmével. Valószínű, hogy ezek az idill szintjén találkoztak, úgy mint gyöngysorhúzogató, befeléfordított lábú, kitonban drapériáskodó, unalmas tanulmánytársaik saját öncélúságukkal, hamisságukkal. Mellesleg osztályunk így is avantgardc-nak számított az akadémista követelményekhez képest. Harmadikos korunkban mi állítottunk ki év végén festett szobor vizsgakiállítást. Arisztid kollégám aki azóta is kifesti betonszobrait akkor_tett nyilatkozatot arról a történelmi tényről, hogy a festetlen szobrot a klasszicizmus találta ki tévedésből, miután az ókori hagyatékot lekoptatva látta viszont. A művészettörténet mind dokumentáció, mind perspektivikus lehetőségek szempont-