Budapest, 1980. (18. évfolyam)

7. szám július - Lóránt Zsuzsa: Mozgásterek

vaio hozzállásom jelentős engedékenységet tanúsít a korábbi „legyen"-elméletektől a „van" elfogadása felé. „Élni és élni hagyni" lehetne életvitelem mottója. Hogy menynyire elidegenedtem a pátosztól, össze lehet vetni egy korábbi katalógus-fülszöveg ötletemmel a Hemingway-Donne-tól kölcsönzött „... sose kérdezd, kiért szól..." mottóval. Hogy ezt már akkor sem mertem felhasználni, csak részben köszönhető stílusérzéknek, mert részint gátlásosságból fakad. Mindenesetre elmondhatom, hogy saját gyarlóságom tudomásulvétele nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ember éppen abban az értelemben, tehát nem heroikus, hanem inkább gyarló mivoltában került plasztikai megfogalmazásom középpontjába. Számomra evidens, hogy ábrázolásom mindenkori tárgya csakis az ember lehet. Benne találom meg azt a gazdaságot, amelyben objektív — formai és szubjektív — megfoghatatlan összefonódva, egymásrautalóan jelentkezik. A természet emberen kívüli öszszes szerves és szervetlen produktuma kevésbé köt le. Nagyon szeretek ugyan virágokat, állatokat, tárgyakat nézegetni, de érdeklődésemet nem töltik ki folyamatosan. Egy emberi kéz vagy akár egy jó behordott cipő éppúgy utal viselőjére, annak, egyéni vonásaira, mint közvetlen társadalmi környezetére. Ezek a szociális-szociológiai jelzések az utolsó nosztalgiái valaha történelemben részt venni óhajtó személyiségemnek. Ez a csökönyös emberközéppontúság még elvonatkoztatási lehetőségeknek is határt szabott, hiszen az emberi lélek mikrostrukturája naturális, részletező előadásmódban tud csak feltárulkozni. Tizennyolc éves koromban a rajzkörből hazajövet egy azóta Iparművészeti Főiskolát végzett fiúval vitatkoztam. „Mi értelme van — mondtam — egy lyukas karika fejnek Moore-nál?" „Mi értelme van Rodinnél, hogy egy faragatlan márványtömbből kikandikál egy félprofil ?" Ma már Rodintől eltávolodtam, de nem kerültem igazán közel Moore-hoz sem. Főiskola után egy kubisztikus, meglehetősen öncélú és hazug formarendnél blokkoltam le, amely a munkásosztályt volt hivatva ábrázolni, amelyről én nem sokat tudtam. Úgynevezett klasszikus ízléskialakításban nőttem fel. Az ókori görög szobrászat virágkora, a római köztársaság kori plasztika, a tizenhatodik századi reneszánsz és a nyomdokaiban lépkedő múlt századi, beporosodott klasszicizmus voltak a képzőművészeti ideálok. A megnyugtató átlagműveltséget átmentő polgári ízlésből a Révai-féle realisztikus kategória keményen kiszorította a középkor kedves, nagy fejű szentjeit meg a primitív és naiv művészet más belső léptékű figuráit. Igaz, egyszerűen rövidebb a felsorolása annak, hogy mit nem szorított ki. Érdekes, hogy a plasztikai realizmus-katt -gória hogyan tudott otthonra lelni a Diszkobolosz vagy a Dorüforosz idealizált testében. A korszak ízlésében határozottan volt valami gyermekded — nem csoda, hogy hattizennégy éves koromban rokonszenvvel néztem. Az iskolai maturálás és a „realizmus" gátszakadása egyszerre adták elő magukat életemben. Ez az idő egybeesett szabadiskolába való beiratkozásommal, átmeneti irodalmi ambícióimat azóta irodalmi pályán mozgató iskolatársaim — szerencsére és majdnem végérvényesen — letörték. Még ezerkilencszázhatvanháromban nem engedtek el hazulról a Csontváry-kiállításra, Székesfehérvárra (nem a kiállítás, hanem a távolság miatt). Hetvennégyben mint a Galéria gyakornoka, már láthattam mindezeket a képeket a raktárban. A mai Csontváry-reneszánszhoz képest, persze, jellemző a kurta telefonválasz a festészeti osztályon, hogy „a Mária kútja a szürke dobozban van". Negyedikes koromban már tudtam az izmusokról (Perneczky Géza előadássorozata az Egyetemi Színpadon), jártam avantgarde festők műtermeiben, ami teljesen tiltott édennek számított, és csak súgva illett beszélni róla. Egyszer egy hónapig kölcsönbe kaptam Herbert Read akkor még elérhetetlen Modern festészetét angolul. Amikor végre elolvastam a már megjelent magyar kiadást, nyugodtan vettem tudomásul, hogy nem lett volna túl sok értelme, ha sikerül belőle megértenem