Budapest, 1980. (18. évfolyam)

7. szám július - Lóránt Zsuzsa: Mozgásterek

amikor rájöttem arra, hogy — noha önmagam ismeretét evidensnek vettem — e téren vannak a legsúlyosabb hiányosságok. Nagyjából, amikor ezen a felismerésen túljutottam, és igyekeztem helyrehozni, akkortól vannak olyan munkáim, amelyeket ma is vállalok. Ügy huszonnyolc-huszonkilenc éves koromra esett ez a korszak. Azt hiszem, ehhez feltétlenül át kellett esnem azon az életkori sajátosság-korszakon, amikor az ember azt hiszi, képességei és lehetőségei korlátlanok. (Ezt mind belső, mind külső tényezőkről feltételezi.) Huszonéves korom elején, többé-kevésbé egyetemista-főiskolás időszakomban ez volt rám jellemző. Az a gyanú, hogy biológiai értelemben tökéletesen kiszolgáltatott vagyok, tehát hogy természeti lényként súlyos korlátaim vannak, először akkor fészkelte be magát a fejembe, amikor a húszas éveim közepén gyerekem született. Ez a gyanú azóta nem hagy el, sőt, súlyosbodik. Lényegében ez okozta, hogy élénk társadalmi érdeklődésemet passzivitás váltotta fel. Elképzelhetetlennek látszott, hogy társadalmi téren nagyobb lesz a mozgástér, mivel a társadalmi létnek a természeti lét kerete. Ezután változott meg a művészet céljáról addig vallott felfogásom is. Meglehetősen irodalmiaskodó, politizáló jellegű művészethez vonzódtam — ahogy az írás elején Gulácsyval, úgy itt Barlach, Grosz, Derkovits nevével kívánom jelezni vonzódásaimat. Végül is nem véletlen, hogy korai művészeti ízlésem meglehetősen egysíkú volt — generációm, amely a háború után született, fogékony gyerekkorában sajátos képzőművészeti nevelésben részesült. Körülbelül 1957—58-ból emlékszem egy kiállításra a Műcsarnokból, ahová a lelkiismeretes rajztanárnő elvitt minket. Egy tetszés szerinti képről kellett leírást adnunk. Csörgedező irodalmias vénám Legendi József: Honvágy (nem biztos, hogy pontos) című alkotásában találta meg a legbiztatóbb feltételeket. Piszokszín patakparton csüggedt, disszidens kisfiú magyar trikolórral fellobogózott papírvitorlást bocsát vízre. (Az akkori leírásomból nyilván hiányzott az irónia.) Nyilván fokozta a kép hatását, hogy én ugyanegy idős gyermek lehettem akkor, mint a képen ábrázolt. Ettől függetlenül azt is megjegyezném — hatalmas vértezettel kell felövedzkednünk, hogy nemtelen mű ne tudjon ránk hatni. Ezen a képélményen csak egyetlen korábbi képemlék süt át, a betlehemi gyermekgyilkosság ábrázolása, minden valószínűség szerint középkori. Ezt kisgyermekkoromban láthattam a Szépművészeti Múzeumban a szülők vasárnapi kulturális missziója keretében. Azóta nem akadtam a nyomára, az is igaz, számtalan ilyen típusú kép van, és most már nem lehet az eredetit megtalálni. Arra vélek emlékezni, hogy a kép bal oldalán vajszín csecsemők vérfoltos dombja emelkedett, középen néhány római katona kaszabolta az anyáktól éppen elragadott gyerekeket. A kép olyan súlyos hatással volt rám, hogy hosszú időn át tiltakoztam a vasárnapi múzeumozás ellen. Csak a korszak és sajátos alkatom kialakulásának jobb megértése végett említem, hogy ugyanilyen erős hatással volt rám a koreai gyerekek hosszú menetelése Kim Ir Szenhez mezítláb a hóban. (A cikkhez mellékelt illusztráció az akkori kisdobos újságban nem mellőzi a harmincezer kicsi véres lábnyom legalább utalásszerű megelevenítését.) Ugyanígy emlékszem az algériai hazafiak kínzatásáról a Képes Üjságban közölt barna-fehér foltszerű fotókra. Ezt a túlfokozott érzékenységet, ami gyerekkoromban volt rám jellemző, háttérbe szorította az ifjúkor racionalitása. Ez nagyobb magabiztosságot adott az életben való létezéshez, de elszegényített a világ megismerésében. Kevésbé maradt érzékem az árnyalatok közti distinkciók megtételéhez, sőt, hajlamos voltam ezektől eltekinteni. Ebben a korszakban az észt trónra tettem, feltételeztem, hogy általa minden megoldható, a tudat számára minden megfogható. Kissé reménytelennek mondható szenvedélyem a tudományosság iránt a bölcsességek bölcsessége tanulmányozásáig is elcsalt. Filozófiai stúdiumaim nem voltak haszontalanok számomra, bár kissé sajátos volt intuitív közeledésem tételesen megfogalmazott kérdésekhez. Jaspers, a korai Marx, Einstein relativitáselmélete egyaránt beépült világszemléletembe, a merev konstrukciót gazdag összefüggésfonadék váltotta fel. Közgazdász és matematikus csoporttársaim rendszerint dermedten hallgatták ködös szemináriumi hozzászólásaimat a nembeliség véleményemszerinti mibenlétéről. Mindenképpen elmondhatom, noha a filozófia nem gazdagodott általam, én gazdagodtam a filozófia által úgy, hogy sajátos interpretációban dolgoztam fel. Egyszer a bölcsészkar lépcsőházában fizikaóra után azt magyaráztam csoporttársaimnak, hogy a Lorentz-transzformációval egymásba alakítható mozgó koordinátarendszerek a térben úgy üldözik egymást, mint a Godardfilmekben a futó operatőr kezében imbolygó kézikamera követi az esetleges mozgással futó embert. A fizikatanár, aki utánunk jött, legalábbis csodálkozott. Azt hiszem, tudományos ismereteimet sikerült teljesen antropomorfizálnom, amivel örökre kizártam magam a tudósok világából. Ezen a ponton, mint művészi megismerőnek, elváltak tőlük útjaim. AFőiskola elvégzése után három-négy évig tartott, amíg lecsengett az iskola utóhatása akkori munkáimban. Ez időben jártam esti filozófiára, ez időben magányosodtam el, szándékosan elszakadtam társaimtól, akik nem járták be azt az utat, amit én. A, derűs jövővel kecsegtető filozófiai irányzatok és műalkotások kikerültek érdeklődési körömből, helyüket a depresszionista alkotások töltötték be. Patetikus igényeim a plasztikában felváltódtak intimebb, nem képmutató ábrázolás megvalósításával. Úton, útfélen azt a nyilatkozatot tettem, hogy „én már csak arról beszélek, amit tudok". (Ez persze képileg értendő.) Az emberiséghez