Budapest, 1980. (18. évfolyam)
5. szám május - Vecseklőy József: Ügetőpálya a Városligetben
pecsenyekacsa fölé függőhidat emeltek, a községet járási jogú várossá nyilvánították, és amikor közadakozásból, társadalmi munkából a város főterén felépült a Bodzameggyesi Nemzeti Színház, párt-és kormányképviselők jelenlétében a helységet megyeszékhellyé avatták. Az új metropolis iránt a kíváncsi külföldiek is érdeklődni kezdtek, panorámabuszok tucatjai parkoltak naponta a pályaudvar melletti óriási várakozóhelyen, a téesz volt kecskepásztorai kalauztáskával a nyakukban jegyeket lyukasztottak, és négy nyelven magyarázták az irányt a tájékozatlan érdeklődőknek: „Centrum". Mivel a 200 ezer tévéantenna a közeli Sutyoridombok árnyékolása miatt csak gyenge minőségű képet tudott gyűjteni, a Magyar Televízió budapesti Szabadság téri épületét áttelepítették a bodzameggyesi Szabadság térre. (A helybeliek szívesen építettek volna egy vadonatúj székházat, de a televíziósok közölték, hogy annyira megszokták műsorszerkesztésre a volt Tőzsdepalotát, girbegurba folyosóival, malterosvödreivel és két évtizede fölállványozott főbejáratával, hogy kizárólag abban hajlandók továbbra is dolgozni. így aztán az építésügyi minisztérium kölcsön kért Moszkvából egy házmozgató berendezést, és napi hét kilométeres sebességgel, 132 traktor és 96 nyergesvontató közreműködésével, másfél hónap alatt levontatták a Magyar Televíziót Bodzameggyesre.) Ekkoriban már a meggyesi légikikötő fogadta Ferihegy helyett a Londonból, Szófiából, Stockholmból, Madridból, Ashabádból, Sao Paolóból és Sidneyből érkező repülőjáratokat, a ferihegyi kifutópályát pedig egy virágtermelő szövetkezet beültette télálló dáliagumóval. Új sztrádákat építettek, a másfél milliós világváros szélén új lakótelepek nyúltak a magasba, a beton rengetegben játszóterekkel, pingpongasztalokkal, hogy a gyerekek, ha friss levegőt szívni nem is, de legalább asztaliteniszezni tudjanak. Az óváros, a hajdani ős-Bodzameggyes területéről kitiltották a forgalmat, és az üvegszállító teherautók éjszakánként zörögve dobálták le a Colásrekeszeket az aszfaltra. A hatalmas forgalom miatt természetesen a közlekedési balesetek száma is magasba szökkent, és amikor a halálesetek száma elérte a napi 28-at, a világszínvonal átlagát, az illetékesek úgy határoztak, hogy Bodzameggyes méltó az ország fővárosa kitüntető szerepére. Az új fővárost bejelentették az ENSZ-be, és egymillió új térképet nyomattak, amelyen vasútvonalak fekete és autósztrádák vörös csíkjai futottak össze minden irányból az egyszervolt határszéli kisközségbe. Bodzameggyes élte a maga zajgó, zsibongó, hajszolt, türelmetlen, hypertóniás, mentőszi rénás, lökdösődő, közönyös életét. És ak!;or a társadalmi szervezetek fölemelték szavukat, és kutatni kezdtek, mi lehetne itt a teendő. De amíg fölemelték és kutatni kezdték, a lakosság bizonyos rétegeiben mozgás, erjedés indult meg. Némelyek bejelentették, hogy elhagyják a várost és családjukkal, ingóságaikkal együtt új, nyugodalmasabb környezetet keresnek, mások — például több gyári munkásbrigád — ismeretlen helyre távoztak, sőt, olyanok is akadtak, akik potom pénzért visszavásárolták apáik elhagyott szövetkezeti la- ' kását Budapesten, és repatriáltak Mint tudjuk, a tudomány mindig lépést tart a társadalmi fejlődéssel. így történt ez alkalommal is. A Bodzameggyesi Tudományos'Akadémia „Jelenkori oknyomozó történelem" tanszéke a fokozódó elvándorlás tüneteit vizsgálva, megalakította az úgynevezett MIÉRT (POURQUOI, POCSEMU) I Bizottságot, és 36 felmérő csoportot küldött ki a válasz megállapítására. A vélemények összesitése során a Bizottság főhadiszállásán összesen 12 fontosabb érvcsoportot rendszereztek. Az első érv így szólt: ,,Az valami őrület, ami Bodzameggyesen van!'. . . Az érvek rendszerezése lapunk zártakor még tart. (Megjelent az Élet és Irodalomban 1980. január 5-én.) DR VECSEKLŐY JÓZSEF Ügetöpálya a Vári 34