Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Frank János: Az ismeretlenből érkezett vendég

Az ismeretlenből érkezeit vendég az ismeretlenbe távozott: Illés Árpád 1980. március 24-én meghalt. Ez a cikk akkor már a nyomdában volt. Változtatás nélkül közöljük; ezzel nagyobb tiszteletet adunk emlékének, mintha búcsúztatót fogalmaztunk volna Az ismeretlenből érkezett vendég Illés Árpád portréja Egyszer megírtam egy régi művészanekdotát. Ha akarom, tanmesét. Amikor a festményen az egyik figura — ráadásul arccal kifelé - túl közel ér a ráma belső széléhez, megbillenti a kompozíciót; ezt a hibát festőnyelven úgy mondják, hogy az alak „kisétált" a képből. Az egyszeri festőnövendék hibázott, barátja alaposan megkritizálta. Ő mégis felakasztotta új képét a diákszoba falára. Estére, borozgatás után, későn került ágyba, hát rémülten látta — azt hitte megbolondult —, hogy a figura valóban kisétált a képből. Nem a szeme káprázott. A barátja lemosható festékkel szépen lefedte a figurát a vásznon, majd pedig, megszólalásig híven odafestette ugyanazt az alakot, példátlan bravúrral, barátjának festési modorában a falra — a kereten túl. Évek múlva Illés Árpád közölte velem, hogy ő volt a ludas, az ő műve volt ez a festészeti így írtok ti. Illés Árpád a magyar festészet vitathatatlan tekintélyű mestere. Debütálásának az időpontját azonban még a barátai sem nagyon ismerik. Csaknem fél évszázados munkásság áll mögötte, fiatal festő mégis. Illés Árpád azt a festői arculatát, amelyet ma ismerünk, alig húsz éve alakította ki. Termékenysége, műveinek ütőereje, mondanivalójuk súlya a mértani halad vány sebességével növekedett, ahogyan az elmúlt évek közeledtek a mához. A festőművész Illés megjelenését szimpla külső okok — múzeumrendezési, alkalmazott grafikai munkák, tanárkodás, vagyis a kenyérkereset késleltették; az az idő azonban, míg távol élt a festészettől, nem veszett kárba. A másféle szemléletű munkák az alapját, pontosabban mondva a hátterét jelentik néhány korai trouvaille-a mellett újabb képciklusainak. Illés továbbá sohasem titkolta, hogy — nem tudom miért, talán túlerős, sőt, igazságtalan önkritikából megsemmisítette régi énjének alkotásait. Kár. Ezt a kegyetlen hagyományt, úgy tűnik, elődeitől örökölte, például Ferenczy Károlytól. Hadd kölcsönözzem Illés Árpád egyik sejtelmes képcímét, egészen más értelemben, mint ahogyan ő használta, prafrázisként: két évtized előtt, amikor berobbant a magyar művészeti életbe, ő maga volt az Ismeretlenből érkezett vendég. Lirai szürrealistának szokták őt nevezni. Ez a nómenklatúra régebben sem illett rá egészen, de az évek múlásával egyre kevesebb képtábláin az alanyi. Valóságos vagy képzelt tájakat vetít elénk, figurákat, fejeket, mindig az élő világot: de mindig Illés Árpád világát. A képtárgy, a modell többnyire rejtve marad. Ars poeticája: „Az élet és a jelenségek kozmikus kapcsolatait kutatom. Munkáim nem ábrázolnak, hanem kifejeznek. A valóság minden ecsetvonásom mögött megtalálható, sokkal inkább, mintha természetelvű lennék. Az élet sokrétű és változó, az én munkáim is sokrétűek és változók. Legfontosabb kifejezési eszközöm a szín. Mondanivalóim képenként változnak, mert én a dolgok gyökerét, a lét lényegét keresem. Az okot keresem, a lelki indítékot. Munka közben szabadjára engedem magam, hogy aztán nyakon csípjem az ösztöneimet, és értelmet adjak nekik festés közben.''' Czigány György zeneesztéta írta Illés festményeiről: „A látszólagos »történéshiány« Bartók Béla Mikrokozmoszában és az Illés-képekben számomra nyilvánvalóan hasonlítható." Azt hiszem, valamennyiünket izgatnak a műhelytitkok. Nem kivétel ez alól a művészettörténész s maga a művész sem. Hallgassuk meg, hogyan vall Illés legbensőbb titkairól: „Félek tőle, hogy véletlenségből jöjjön létre valami. Szeretnék megharcolni az anyaggal; hogy ne ő parancsoljon nekem, én parancsoljak az anyagnak . . . Ritkán sikerül valami gyorsan, néha egy évig festek egy képet. Minden képet befejezek! Annyit gyötröm, hogy néha kilyukad a papír. Akkor megfoltozom, és folytatom a munkát. Szeretem a zenét, nagy lemezgyűjteményem van. A zene indítékot ad képeimhez, megadja az alaphangot. Festés közben forog nálam a lemezjátszó, mintegy hangfüggönnyel választ el a világtól. Bár a festményeim sohasem kapcsolódnak egyetlen zenedarabhoz sem.'''' Illés Árpád festészete - mint maga is vallotta a színekre épül. Ez a modern festő azonban nem nyúlna műanyaghoz sohasem, a XV. századi Van Eyck testvérek receptje szerint kevert tojástemperával dolgozik. Ez a festék nem sötétedik, nem szürkül, nem érik: permanens. Igen alkalmas viszont az olyan felfogású előadáshoz, mely a levegő, az atmoszféra szűrőjét figyelmen kívül hagyja. Századokkal ezelőtt még nem ismerték ezt a szűrőt, a mai festő viszont nem akarja ismerni. Az Illés-kép dekoratív és dinamikus, de az egyes színmezők foltfelrakása egyenletes, a képelemek éles határa, a belső kontúr rendje hűti, csillapítja ezt a mozgalmasságot. Ezeknek a műveknek egyik legfőbb erénye a minálunk oly ritka festészeti tisztaság. Hiszek benne, hogy ez a festészeti tisztaság technikai trükkökkel 25