Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

Pár nap múlva már pontosan tudjuk, melyik hang mit jelent. Mikor „lövik be" a területet, ahová berepülnek, milyen az akna hangja, milyen a gyújtólapoké. A bombák hangját már régen ismerjük. Üjabb hangélmény a „Sztalin-orgona" — később kiderül majd, hogy az oroszok Katyusának becézik. Budán már jó darabon bent vannak, ha igaz, Ottlikékat s Pistát már elfoglaltál; Ez persze ellenőrizhetetlen pincehír, de valószínű, mert Győző egyre nagyobb hanggal van, kiabál, mint félős gyerek a sötétben. — Most ez az utolsó próba, minden ember kell a haza védelmére. „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben". A nagy német hadsereg Budán összpontosít, miénk a dicsőség, hogy innen verik vissza a mocskos bolsevik bandát. A pince zsúfolt és néma, senki nem reagál a szép beszédre. Aztán egy este, őrjárattal a háta mögött, Győző kizavarja a házmesterné tizenhét éves fiát, s még két, légiriadó elől betévedt fiatal gyereket a Ferenc József-híd védelmére. De ő nem megy velük. Áll a házmesterné a pince sarkában, parányi, gyertyacsonkokból öntött mécses lobog mögötte, s égre emelt karral, sírva, jajgatva átkozza meg. A fia nem jön vissza. Nem, nekünk igazán nem tanácsos lemenni a pincébe: fúj felénk a gyűlölet. Mulatságos lesz, ha átadnak az oroszoknak mint nyilasokat. Az orosz parlamenter fehér zászlóval jött, ahogy a könyvekben áll. Lelőtték. A vízcsap hörög egypárat, aztán nem folyik többé. Eltalálták a Vízműveket? De nem, csak valami főcsövet, mert a szomszéd utcában még működik egy csap. És az udvaron van hó, repeszdarabokkal és vakolattal teli, de összekaparom és forraljuk. És mosakodunk vacogva, halálmegvetéssel a jeges lakásban, s főzzük a borsót - Győző hozott egy fél zsákkal — a gáztűzhely tetején, négy tégla között. Fát is hozott a „Székházból". Muci nyöszörög, hogy ő mégiscsak aszszony, átadja a házparancsnokságot. Egy komor, fiatal férfi veszi át, mérnök, hadiüzemben dolgozik — vagy ha nem, hát kis nyúl. Attilának hívják. Muci másnap eltűnik. A Nyugatinál bomba ért egy raktárhelyiséget. De mire megtudjuk, s odakúszunk, már csak szeméttel kevert lencse van a padlón. Ki lehet válogatni. Elfogyott a hó az udvarról, torkolattüzek fényénél rohanunk a vödrökkel. Egy idegen asszony fut el mellettem, s rám kiált: — Fiatalasszony, kiáltson Szent Flóriánhoz maga is! - Szent Flórián segíts! — üvöltöm, félig sírva, mint jó kommunistához illik — tény, hogy baj nélkül visszaérek a vödrökkel. Közben látom, ha nem nézek is körül, a ketté metszett házakat, ó Guernica, ez még belefért volna ha életben maradok, meg tudom én ezt festeni? Ilyen iszonyú közhelyeket, hogy bontott ágy fölött lógó gyerekportré, a padló kockái közül kihajtó, legörbült betonváz, rajta fennakadt, félig terített asztal, az egyik bögre még rajta, az asztal két lába a levegőben, a másik bögre csudálatos módon félig kifordulva ül a törmelékhalom tetején, benne fagyott, barna valami kávé ? kakaó volna ? csak az isten őriz, hogy fel nem mászok érte. Aztán már mászunk is, muszáj, dombokká nőtt a házak zúzott húsa-csontja, hullámos a járda. Járda! Volt valaha járda és kocsiút? Most csak gödör és hatóm, csak kerülgetni lehet, és a kétéltűek ugrálnak rajtuk, míg majd simára nem gyalulja a tank. Micsoda paradicsom lehet most Bajót, hová süllyedt el? Ott víz van a kútban, fa az erdőben, a malacot végül is meg lehet enni, és éjszaka csönd van. Itt most már nappal sincs csönd egyetlen pillanatig sem, Budáról lövik Pestet, a Várban szorultak össze a németek, s az oroszok már a Nagykörút táján járnak. Nyilván mi fogunk utoljára elesni, mi, a Duna pesti partján. Csak Győző virul, mint a rózsa. Isten tudja, miben bízik, ez már csakugyan természetellenes, de azt hiszem, egyszerű a magyarázata mégis. A házakon nincs többé zárt kapu, se ajtó, garmadába gyűjti az egyet s mást, s részeg éjjel-nappal, az új nőjével, Irénkével együtt, aki felékszerezve vonul be vele esténként a fürdőszobába. De hozzánk változatlanul kedves, és nem fogy ki a biztató szóból. — Csak semmi csüggedés! Kitartás! Budára, igaz, beszaladt egy ék, de visszanyomtuk (?) őket. A Székház sértetlen, a Margitszigeten már németek vannak! Luctől tudom, hogy nem már, hanem még. ők még ki-ki járnak néha. Reggelenként szaladok föl Jean és Luc búvóhelyére, mikor nem láthat senki, mert a pince közös tűzhelyénél iparkodik felmelegedni s főzni a ház népe. Külön sziget most ez a ház, s nyilván minden ház, minden ostromlott városban. És fura módon, mintha megnémult volna, nem beszél senki. Igaz, odakint úgy mennydörög a világ, hogy úgy se lehet másra figyelni. Mégis, mikor Luc és Jean közlik, hogy most már ők se mernek kijárni, nincs értelme, rögtön itt lesznek az oroszok, s különben is: — Les ponts . . . Nem emlékszem, hogy fejeződött be a mondat, s magam is megijedek a saját hangomtól, ahogy üvöltök, üvöltve bőgök', s rázom Luc rongyos, német katonakabátját: Nem igaz, nem igaz, lehetetlen! Mind ? Valamennyi hidat meggyilkolták? Az a legcsodálatosabb, hogy azonnal abbahagyom a bőgést, mikor egy kocka alakú lekvárt dugnak a szájamba, még az se jut eszembe, hogy a felét levigyem Panninak, aki odalent főzi a Planta-teát, cukor, citrom s egyéb hiábavalóságok nélkül, üresen. Rettentő hideg van, de már hosszabbak a napok. Győző szokatlan időben érkezik haza, még alighogy besötétedett, Irénkével együtt. Egy kis koffert cipelnek s egy aktatáskát. Irénke a kofferrel eltűnik a fürdőszoba-hálószobájukban, de Győző megáll az előszobában — az egyetlen helyiségben, ahol még sértetlen a fal, s ép az ablak. A Székház a Központba költözött, holnaptól én is ott teljesítek szolgálatot. De ma, végre, az utolsó zsidókkal is végeztünk, a testvérek egész nap dolgoztak, tiszta a kerület, teljesen! Nézd, Pikk! Az aktatáskában nagy csomó, begyűrt Árpád-sávos karszalag, s a tetejében nagy csomó gyűrű. A legtöbb jegygyűrű. Nem tudom, milyen képet vághatok, de Győzőn csak valami bámulat látszik, aztán valami röhögő nembánomság. — Szentimentális kislány vagy, Pikk! Miért? Nem kár lenne a halaknak? Most látom, hogy részeg, a szokottnál sokkal részegebb, s barna arca sötétpiros, a bajusza kuszált, s még felém hajol: No, ne nézz megint így rám, kisanyám! Olyan rettentő fáradt vagyok, elhiszed ? •* Összebújva próbálunk aludni Pannival a jéghideg, belőtt szobában, aztán lassan kivilágosodik és csönd van, hetek óta először, úgy hiszem, erre ébredtünk fel. A lépcsőházban senki, még nagyon korán lehet. Valaki rohan fentről lefelé a lépcsőn, zajosan, minden óvatosság nélkül, Jean az, s mikor meglát, megkapja a kezemet: Venez! Comme les fourmis! A hideg hajnali utca feketéllik az oroszoktól. Csakugyan. A kapu előtt zömök, barnakabátos katona áll, és egy zsákból almát eszik. Jean ordítva, én sírva ölelem át. Az orosz csak néz, aztán kettőbe tör egy almát, felét Jeannak nyújtja, felét nekem. Bekopogok a fürdőszobába, be is szólok: — Győző, kelj fel! Itt vannak az oroszok. Az ajtó kinyílik, Irénke sikít egyet, Győző bámul rám, aztán eltűnik a szeméből az álom, fejére teszi a nyilas katonasapkát, karjára húzza az Árpád-sávos karszalagot, hasára veti a géppisztolyt, s rohan ki az utcára. Én utána, s az utolsó pillanatban rántom vissza, de már elsütötte a géppisztolyát, s a sorozatára egy tucat sorozat felel, Győző visszaugrik, most már sápadt. Keríts egy civilruhát, öltöztess át! Nem öltöztethetlek át, nincs rá idő. Örülök, ha nem irtják ki miattad a házat, megőrültél? De az udvar felé elmenekülhetsz, ugorj át a kerítésen, arra talán még kijutsz. Le kellett volna lőnöm vagy átadnom az oroszoknak? Nem tehettem. Ha Adorján Manassé szellemében jártam el eddig — pontosabban Jókai szellemében —, hűnek kellett maradnom hozzá. „Én nem lövök arra, akinek az asztalomnál poharat töltöttem" — ezt Vavel Lajos gróf mondja a Névtelen várban a betörő Sátán Lacinak. Én befejeztem a háborút. 8