Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Császár Nagy László: Válságtünetek az alapfokú felnőttoktatásba

magas jutalmat adnak az általános iskolába járó dolgozóiknak, s ez nem egy esetben belső feszültséget szül a munkahelyi közösségben. A többséget a vállalat kötelezi, de szép számmal akadnak olyanok is, akik a jutalomért jönnek, vagy azért, mert nyolc általános nélkül még gépjárművezetői vizsgát sem lehet tenni. Arról nincs pontos adat, hogy az elmúlt években végzettek közül hányan tanultak szakmát. Pedig az alapfokú felnőttoktatásnak alighanem az lenne az egyik fontos funkciója. Át kellene alakítani azonban az értékrendeket. A létszámcsökkenés ugyanis arra utal, hogy a szakma tanulása nem eléggé vonzó az érintett rétegek körében. A kérdéskörnek az Egyetemi Számítóközpont tudományos főmunkatársa, Loránd Ferenc, az egykori Kertész utcai Dolgozók Általános Iskolájának igazgatója, egy másik oldalát villantja fel: A felnőttoktatás fellendülése a forradalmi időszakokra jellemző, mert akkor kerül fokozottan előtérbe, hogy a munkás betöltse az osztályfunkciójából adódó társadalmi-politikai szerepét. Az emberek csak akkor tanulnak, ha annak értelmét látják. A tanulásra pedig nem csupán a termelési és egyéni érvényesülési igények ösztönözhetnek, hanem a közélet demokratizmusa is, ami mind több emberrel szemben támaszt művelődési, tanulási igényeket. Akár büszkélkedni is lehet, hiszen hazánkban az elmúlt évtizedekben százezrek végezték el a dolgozók általános iskoláját. Törvények, rendeletek, határozatok születtek a szervezett oktatásra. Ennek szükségességét indokolja a már-már közhellyé koptatott tény, miszerint a képzettebb munkás értékesebb munkát tud végezni. Ellentmond viszont az előrejelzés, ami azt jósolja, hogy honfitársainknak tekintélyes hányada még az ezredfordulón is kénytelen lesz betanított vagy segédmunkával keresni a kenyerét. Amikor csappan az érdeklődés, akkor felfokozott propaganda és az újabb kedvezmények hatására megtelnek az osztálytermek. Egy-egy adminisztratív intézkedéssel rekordokat lehet megdönteni. Aki sikerélményre vágyik, az különben is a számokra hivatkozik. Sok illetékes él még a számok bűvöletében. Az utóbbi időben azonban az adatok is kopárabb valóságot tükröznek. A legutóbbi nagy fellendülés idején — az 1975 — 76-os tanévben — 7513-an fejezték be a tanévet. Az elmúlt év júniusában viszont csupán 4546 bizonyítványt állítottak ki. Az idén pedig akár mélypontról is beszélhetünk, mert az 1979. évinél jóval kevesebben iratkoztak be a dolgozók általános iskoláiba. Arról nincsenek megbízható adatok, hogy a fővárosban még hányan nem rendelkeznek alapfokú végzettséggel. Az bizonyos, sokan lehetnek. Egy 1975-ben végzett felmérés szerint a VII. kerületi általános iskolások szüleinek a 12 százaléka nem végezte el a nyolc általánost. Ez a hányad az idén nyolc százalékra csökkent. És vajon hányan vannak még, akiket nem tartanak számon ? A Madách Gimnáziumban működő dolgozók általános iskolájának pedagógusai (az egykori Kertész utcaiak jogutódai ők) hétszáz szülőnek írtak tanulásra biztató sorokat. — Ennek hatására — mondja dr. Molnár Béla, az iskola igazgatója — negyven fővel sikerült emelnünk a létszámot. Sőt, az az igazán megdöbbentő, hogy a főváros szívében, ebben a tanévben egy húszfős alapismereti tanfolyam is indult, melynek hallgatói most ismerkednek az ábécével. Ennek ellenére sokkal kevesebben ülnek ebben a tanévben hetenként négyszer az iskolában, mint néhány évvel korábban. Pedig a dolgozók általános iskolái az utóbbi években igazodtak az igényekhez, és már rövidített formákban is folyik tanítás. így egy év alatt két osztályt lehet elvégezni. Ezt diktálják az érdekek. Mert a munkáltatónak az a fontos, hogy a dolgozója minél rövidebb időre essen ki a termelésből. A munkásnak az a célja, hogy mielőbb bizonyítványt kapjon. Akik a számokban mérik a felnőttoktatás eredményességét, azoknak pedig az a fontos, hogy minél több rovátkát húzhassanak a megfelelő rubrikába. — Csak éppen az oktatás céljai nem érvényesülhetnek kellőképpen. Mert 16 hét alatt egy tanév anyaga aligha sajátítható el alaposan. Tantárgyamat, a történelmet említem példaként. A tananyagban szereplő eseményeket és évszámokat még csak „leadom" valahogy, de az összefüggések kellő magyarázatára már nincs lehetőség. Nem csoda tehát, ha sokan megfogalmazzák a kérdést: vajon újabban nem értéktelenebb bizonyítványokra nyomják rá a hivatalos pecsétet? — Az igaz — jegyzem az igazgató szavait —, hogy egyre nehezebb tartani a megfelelő színvonalat, de azért nem gyártjuk futószalagon a bizonyítványokat. Vannak olyan tanulóink, akik harmadszor járnak nyolcadikba. Minden erőnkkel arra törekszünk (noha nem hinném, hogy maradéktalanul meg tudjuk valósítani), hogy hiteles tudásfedezete legyen a nappali iskoláéval jogilag egyenértékű bizonyítványnak. Kár lenne azonban tagadni, hogy az érdemjegyekben szubjektív szempontok is szerepet játszanak. Mert vajon melyik tanár nem szánja meg a némán vergődő, segítséget váró, gyakran ősz hajú diákot ? Különösen akkor, ha a buktatás a remények szétforgácsolását jelentheti. Számos megalázó pillanatot őriz az emlékezet. Időnként a pedagógusnak is érdeke, hogy ne nyomja meg nagyon a ceruzáját. Ha ugyanis huszonöt alá csökken az osztály létszáma, fennáll annak a veszélye, hogy két párhuzamos osztályt összevonnak. Az pedig senkinek sem közömbös, hogy huszonöt vagy ötven embert kell egy órán tanítania. Méltányosnak lenni emberséges — mondják. Csakhogy, amikor a munkahelyen alapfokú végzettséghez kötött feladatot kell megoldani, senki nem szállítja le a mércét, fgy aztán a jóindulat olyan ön- és közbecsapásokhoz vezethet, ami csorbítja a bizonyítvány értékét. Havas Györgyné kéthetenként hét órában magyar nyelvre és irodalomra okítja a felnőtteket: — A munkámat nehezíti, hogy a napi műszak után az emberek szinte képtelenek kellően összpontosítani. Pedig az órák időtartamát már negyven percre csökkentették. Versek és novellák elemzésére szinte nem is jut idő. Továbbá különböző felkészültségű és képességű emberek kerülnek egy osztályba. Ezek olyan tények, amelyek óhatatlanul is befolyásolják a pedagógus munkáját — és a bizonyítvány értékét. A szervezett oktatás milliókba kerül. Nem lehet tehát közömbös, hogy mikor térül meg — s megtérül-e egyáltalán ? — a befektetés. Nem csupán a pedagógusokon múlik, hogy az iskola jól vagy rosszul játszsza a ráosztott szerepet. Vajon miben látja a tartalmi munka gátjait Daly Lenke, a Fővárosi Pedagógiai Intézet felnőttoktatási vezető felügyelője ? — A szakma figyelme túlontúl és egyoldalúan a létszámmozgásra összpontosult. A létszám időnkénti csökkenése újra és újra kiváltotta a propagandamunka megerősödését. A tanulási kedv felkeltéséhez és a tanulási lehetőségek megnyitásához vezető úton főként a megtanulandó tananyagban és a tanulási időben történtek könnyítések. A többszöri tananyagcsökkentés és a tanulási időtartamok rövidítése oda vezetett, hogy a képezhetőségben egyébként is egyre alacsonyabb színvonalon álló alapiskolázatlanok megszerezhessenek egy — tapasztalati tudásból és iskolai tanulásból ötvözött, továbbképzésre és művelődésre alapot adó — általános műveltséget. Legfeljebb bizonyítványt. Azt is a kényszerhelyzetek és a gyakran már-már kóros jóindulat eredményeként. Különös módon, ez a végletekig leegyszerűsített, és ezzel hitelét is vesztett tanulási forma sem vonzó, pedig minden korosztályban még sokan vannak akik nem végezték el az általános iskolát. A mennyiségi szemlélet eluralkodásából végül az következett, hogy háttérbe szorultak azok a kezdeményezések és törekvések, amelyek valóban kedvet csináltak a tanuláshoz, s amelyek a tudás tartalmával és a termelési helyzetnek megfelelő formáival kapcsolatosak. Az üzemek hozzászoktak ahhoz, hogy különféle foglalkozású és képességű dolgozóikat egységesen egy — amúgy is tarthatatlanul rövid időtartamú — tanulási formára iskolázzák be. A dolgozók pedig ahhoz, hogy minimális teljesítmény ellenében is megkapják a bizonyítványt. Hiba volt, hogy a tanulmányi idő csökkentése nem járt együtt az ennek megfelelő oktatási és tanulást segítő metodika kidolgozásával. így a vizsgáztató is gyakran megoldhatatlan dilemma elé kerül. Ennek egyik következménye lehet, hogy az érdemjegyek nem tükrözik minden esetben a reális tudást. — Nehéz arra válaszolni — folytatja —, hogy miként fordítható meg ez a folyamat. Egy bizonyos: igen sok tényező megváltoztatása, illetve együttműködése szükséges ahhoz, hogy a dolgozók általános iskolái viszszanyerjék a tekintélyüket. Az iskolai felnőttoktatásban már megvalósulóban lévő újítások — a tanulásra előkészítő orientációs szakaszok bevezetése, az egyéni tanulás irányítása, az audiovizuális módszerek és eszközök alkalmazása, a teljesítmények új módszerű feltárása, a kulturális nevelő munka kiteljesítése — alkalmazásáról alapszinten, ahol mindezekre különösen nagy szükség lenne, csak akkor lehet szó, ha a tanulási időtartamokat normális szintre tudjuk emelni. Természetesen tovább kellene gazdagítani emellett a felnőttoktatásnak azokat aformavariációitis, amelyekre a munka melletti tanulásnál elengedhetetlenül szükség van. 21