Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Császár Nagy László: Válságtünetek az alapfokú felnőttoktatásba

ilyen felhőtlen képet fest a felnőttoktatásról. Pedig akár dicsekedhetne is, mert a kerület ranglistáján még így is előkelő helyen állnak a dolgozók taníttatásában. Az oktatási vezető előbb egy 1975-ben készült javaslatot tesz elém. Szerepel ebben — többek között — egy önálló általános iskola megszervezése, a munkaidő utáni taníttatás bevezetése, valamint az is, hogy egy-egy osztályelvégzése után 1000—1500 forint jutalom üthesse a dolgozó markát. Röviddel később egy igazgatósági határozat jóváhagyta a javaslat legfontosabb pontjait, így 1975-től kihelyezett iskola működött a vállalatnál. Mindez azonban már a múlt, mert az idei tanévben a negyven év alatti háromszáz dolgozóból mindössze tizennyolcan iratkoztak be az általános iskola 1 — 8. osztályaiba. — Megkülönböztett figyelmet fordítunk az alapfokú végzettséggel nem rendelkező, negyven éven aluli dolgozóinkra. De a tények azt mutatják, hogy erőfeszítéseink nem állnak arányban a befektetett munkával és pénzzel. A munkaidő-kedvezmény és a tanulmányi szabadság mellett (bár ez sok vitára adott okot) egy-egy osztály elvégzéséért 1000—1500 forint jutalmat is adunk, mégis csökken a jelentkezők száma. Úgy vélem, túlzottan egyszerű magyarázat lenne, ha ennek az okait kizárólag a szervezésben keresnénk. A gyökerek mélyebbre nyúlnak. Az érdektelenség egyik okát a megváltozott életfeltételekben látom. Az emberek most tanulnak gazdálkodni a szabad idejükkel, és inkább túlórát vagy mellékmunkát vállalnak, mert az kifizetődőbb, mint a tanulás. Legyünk tárgyilagosak. Rendet kellene teremteni a fejekben, és sok mindent át kellene értékelnünk. Aki elvégzi az általános iskolát, ugyanabban a beosztásban dolgozik tovább. Az előrelépéshez a szakmunkásképző elvégzésére, de legalábbis szakvizsgára van szükség. Ez pedig nem vonzza az embereket. Mindenesetre addig nem, amíg a segéd- vagy a betanított munkával többet lehet keresni, mint a jó szakmunkával. Akkor javíthatunk a helyzeten, ha kifizetődő lesz a tanulás. Ehhez az szükséges, hogy a munka értékeléséhen és dotálásában a mainál jobban tudjuk értékelni a benne rejlő tudást, a végzettséget. — Az alapműveltségi színvonal emelése és a felnőttoktatás össznépi érdek — hallgatom tovább az oktatási vezetőt —, ennek megfelelően kellene kidolgozni érdekeltségi rendszerét is. Ma viszont még fellelhetők bizonyos ellentmondások. Az 1971-ben kiadott kormányhatározat kötelezővé teszi a vállalatok számára a szakmai ismeretek 5 — 8 évenkénti felfrissítését. Ugyanakkor a dolgozók jelentkezése önkéntes. Az eredményt tőlem kérik számon, de még arra sincs lehetőségem, hogy háromszáz forintot ígérjek azoknak, akik munkaidő után elvégzik a 4 —5 hétig tartó tanfolyamot. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a tervidőszakra előírt beiskolázási tervünknek csupán az egynegyedét tudtuk teljesíteni. A társadalmi érdek tehát nyilvánvaló. A vállalaton belül azonban különféle érdekek érvényesülhetnek. A dolgozók iskoláiba tizenhat évesek és nyugdíjasok egyaránt járnak. A negyven éven felülieket azonban kevesen képviselik. Egyszerű magyarázata van ennek: a vállalatok általában a negyven éven aluli dolgozóiktól követelik meg az alapfokú végzettséget. Mudris Lajosné bérleíró a Budapesti Közlekedési Vállalatnál. Jól tanul. Ez nem is csoda, hiszen a közelmúltban a gyes évei alatt az idősebb gyerekeivel együtt mindig megtanulta a leckét. Azért jutott csak a hatodik osztályig, mert amikor a tanulásnak volt az ideje, nem tudta elviselni az iskola kötöttségeit. Most is ágál a szervezett oktatás ellen: — Már hogyne! Hat osztállyal is hibátlanul végeztem a munkámat, a vállalat mégis iskolába küldött, mert azt mondták, hogy enélkül nem maradhatok az íróasztalnál. Emiatt hajnali négykor kelek, hogy el tudjam látni a négy gyereket. Bár itt a családi életre nevelésen azt tanítják, hogy ne főzzünk, vasárnap pedig menjünk sétálni, és ne mossunk, amikor a férjünk otthon van. Értem én ezt, de vajon ki tudja betartani? A munkahelyemen is volt már nézeteltérésem az iskola miatt. Megígérték, hogy segítenek a munkában. így is volt ez, egy hónapig, aztán jött a pálfordulás, vihettem haza a munkát. Szerencsére az osztályvezető közbeszólt. Most csak az elmarasztaló pillantásokat könyvelhetem el magamnak. Kerezsi Endrének gyerekkorában sem okozott gondot a tanulás. De amikor ötödikes lett, a tanítási idő már gyakran a szabolcsi mezőkön találta. 1949-ben próbált szerencsét a fővárosban. Amíg az egészsége engedte, betanított munkás volt a kovácsok mellett. 1956-ban került a Budapesti Közlekedési Vállalathoz, három évvel később letette a villamosvezetői vizsgát. Nyolc éve van még a nyugdíjazásig. Tudom, hat elemi már kevés az élethez, magamtól mégsem jöttem volna iskolába. De csak így vezethetem továbbra is a körúti csuklós villamosokat. Nem akarok külvárosi vonalról nyugdíjba menni. A kedvezmények? A tanítási napokon én hozom ki a kocsit a remízből, és ha egy év alatt elvégzem a két osztályt, háromszáz forint jutalmat is kapok. Most éppen az a gondom, hogyan fordulhat elő az, hogy mást hall az ember az iskolában, mint a munkahelyén. Ott ugyanis azt mondták, hogy az egy év alatt elvégzett két osztályért tizenkét nap tanulmányi szabadság jár, a vállalatnál azonban csak hat napot akarnak adni. A húsipari vállalat személyzeti osztályán várok. Az oktatási vezető idejében szólt annak a tizenéves rakodómunkásnak, aki most végzi az általános iskola első osztályát, és a jutalom miatt alig várja a tanév végét, valamint a fiú főnökének, akivel szintén beszélgetni szeretnék. A rakodó azonban rakodik, a vezető pedig házon kívül van. Talán két perc, de az is lehet, hogy két óra múlva jönnek vissza. Gyanítom azonban, ha másnap reggelig itt ülnék, akkor se jönnének. Beszélni kell arról a rétegről is, amelyiknek a jól fizetett munkájához nincs szüksége az alapműveltségre. A húsiparban például az élőállat behajtását és a zsírolvasztást kizárólag olyanok végzik, akik nem fejezték be az általános iskolát. Aki megszerezte az alapfokú végzettséget, az többre vágyik. Ezért sem mondhatjuk, hogy a vállalatnak és az egyénnek minden esetben közös érdeke a tanulás. A közvetlen vezetők körében ma még él olyan szemlélet, hogy jobb, ha a beosztottak nem tanulnak. Egyrészt azért, mert nehezen tudják pótolni az iskolában lévőket, másrészt pedig azért, mert attól tartanak, hogy a jövőben nem lesznek olyanok, akik elvégzik ezt a munkát. Pedig a tanuláshoz a kedvet, ösztönzést a közvetlen környezetnek kellene megadnia, ehelyett gyakran visszahúzó erők hatnak. Azok tatási munka irányítói pedig csak azoknak tudnak segíteni és kedvezményeket biztosítani, akik a körülmények ellenére is rászánják magukat a tanulásra. A vállalatok támogatása is meglehetősen rapszodikus. Vannak olyan munkáltatók, akik csak azoknak adják meg a törvényben előírt kedvezményeket, akiket ők köteleznek a tanulásra. A saját jószántukból tanulóknak gyakran a minimális kedvezményekért is harcolniuk kell. Ugyanakkor másutt már-már erkölcstelenül 20