Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Kertész Péter: „In memóriám" morbus hungaricus

„prof" nem volt hive a túlzott lelkizéseknek. Beérte annyival, hogy meggyógyította a betegeket. Ha valaki borítékkal kísérletezett, azt lehordta rendesen. Kedves, kortalan figurája a vigaszon túl mindig valami legyűrhetetlen derűt is hordozott magával vizitről vizitre. Kivált, ha az őt árnyékként követő, nagyothalló Zsóka nővér odasúgta neki:,,Kellene már venni egy másik cipőt," vagy: ,,Az orvosnadrág már anynyira összement, hogy lassan bricsesznek is beillik". Igazgató létére nem vette igénybe a vállalati kocsit. Nagyobb ünnepség nem múlt el anélkül, hogy egy-két szívmelengető darabot ne játszott volna el az intézet öreg zongoráján, a szerény sikernek is csudára örült, s már bele is kapott a ráadásba. Nem titkolódzott, valójábab mégis alig tudtunk róla valamit. Harminchat hónapot töltöttem el megszakításokkal, visszaesőként a „lassú lázak házában", s végül tőle kaptam ki az életre feljogosító obsitot. Jó sorom hozta úgy, hogy csaknem másfél évtized elteltével — újságírói státusommal visszaélve — hosszan elbeszélgettem az állami díjas Böszörményi Miklós egyetemi tanárral, az orvostudományok doktorával, aki ott volt a tuberkulózis elleni hadjárat valamennyi döntő ütközeténél. — Egyszerre végeztem az orvosi egyetemet és a Zeneakadémiát. 1937-ben kaptam a zongoratanári diplomát, rá egy évre az orvosit. Aztán, a katonaidőm letöltése után, elhelyezkedtem volna, ám ez abban az időben nem volt könnyű, főleg olyanoknak, akiket a származásuk miatt, mint engemet is, rendelkezések sújtottak. így egyszerre két pályázatot adtam be: a mohácsi zeneiskolába és az Erzsébet királyné Szanatóriumba, amelyet a Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium Egyesülete tartott fenn. Egyik állást sem kaptam meg. De legalább megismerték a nevemet, s így néhány hónap múlva, mivel közben kitört a háború, s az orvosokat kivitték a frontra, felvettek helyettesnek. Azóta itt vagyok Budakeszin — eltekintve a kényszerű munkaszolgálatos távollétektől. Az antituberkulotikumok felfedezése előtt a tuberkulózis szomorú betegség volt, az esetek többségében gyógyíthatatlan. Zömmel fiatalok betegedtek meg: akiknél kaverna kialakulásával járt a tbc, egyetlen lehetőség volt a gyógyításra, a légmellkezelés, azaz a töltés. A harmincas években készült nemzetközi statisztika szerint az európai országok között Magyarország mortalitása a második helyen szerepelt Lengyelország mögött. Akkoriban még nem regisztrálták a megbetegedések számát, csak a halálozásokét. Társadalombiztosítása az ipari munkások egy részének volt ,de az OTI és társai gondoskodtak róla, hogy beutaltjaik ne töltsenek hosszú időt szanatóriumban. Mezőgazdasági biztosítás nem létezett, ezért a parasztok között észleltük a legsúlyosabb megbetegedéseket. A legutolsó pillanatig nem feküdtek be, hogy ezzel is spóroljanak valamit a családnak az ápolási költségből. így a szegényes ágyellátottság közepette is szép számmal, akadt üres ágy. — A háború az intézetek többségét elpusztította, vagy, jobb esetben, használhatatlanná tette. Közben a hadifogságból, koncentrációs táborokból hazatántorogtak a súlyos betegek. Viszonylag gyorsan, néhány év alatt sikerült elérni, sőt, túlhaladni ,,a békebeli" ágylétszámot. Főleg az elhagyott kastélyok igénybevételével. Az első antituberkulotikum, a streptomicin 1947-ben jutott el Magyarországra, igen kis mennyiségben. Ezért minden kórházban bizottságok alakultak a gyógyszer odaítélésére. Ugyanebben az évben a belügyminisztérium fölfüggesztette a Korányi Frigyes által a század elején alapított egyesület működését, s Peyer Károly elnök visszahívásával — elődje a felszabadulás előtt Keresztes Fischer volt — engem nevezett ki miniszteri biztosnak. Akkoriban alorvos és párttitkár voltam a „királynétlanított" Erzsébet-szanatóriumban. 1949-ben, az államosításkor vettük fel a Korányi nevet, s 1952-ben lettünk Országos Korányi TBC Intézet. A koncepció, hogy országos intézet álljon a tuberkulózis elleni küzdelem élére, nem volt új, hiszen Korányi már a harmincas években felvetette. Osztályvezető főorvosként vettem részt az országos munkában. Számos vidéki brigádvizsgálatot vezettem, de döntően agyógyító munka érdekelt. Fordulatot hozott a felfogásomban, hogy 1954-ben egy évet töltöttem Koreában, az ottani magyar kórház tüdőgyógyászaként. Amikor először bementem a kórházba, mely azelőtt börtön volt, a tüdőgyógyászati rendelésre könyökkel kellett utat törnöm. Betegek százai álltak, és vártak a segítségre. A magyar kórház feladata egymillió lakos ellátása volt. Ehhez ötven ágy állt rendelkezésre. Az első pillanatban azt gondoltam, hogy teljesen reménytelen a helyzet. Aztán kiderült, hogy mégis lehet valamihez kezdeni. Ebben az időben ugyanis az antituberkulotikus kezelés jelentős fejlődést ért el azáltal, hogy felfedezték a mai napig leghatásosabb gyógyszert, az izonicídet. Az INH gyártását hazánkban is hamar megkezdték, s a magyar kormány korlátlan mennyiségben bocsátotta a koreai kórház rendelkezésére, két kisebb hatású gyógyszer társaságában. Elég gyorsan rájöttem arra, hogy látszateredmények helyett bizonyos szervezési gondolatokat kell megvalósítani. Nagy segítségemre volt ebben elődöm, Kulka Frigyes, aki minden tbc-vizsgálatra jelentkező beteg tüdőállapotát kartonon rögzítette. így megállapíthattam, hogy milyen tuberkulózisformák, milyen gyakorisággal fordulnak elő. Kik gyógyíthatatlanok, s kik azok a betegek, akiknél remélni lehet, hogy tisztán ambuláns kezeléssel otthon meggyógyíthatok. A műtött betegeket ugyancsak hazaengedtem, azzal, hogy ők is gyógyszeres kezelésben részesülnek a továbbiakban. Sajnos, szigorúan kellett magamat tartani ahhoz az elvhez, hogy gyógyíthatatlan beteget nem veszek fel arra a kevés ágyra. Viszont egy év alatt több száz beteget sikerült meggyógyítani. Azzal az eltökéltséggel jöttem haza, hogy ha racionális szervezéssel, továbbképzéssel eredményeket lehet elérni olyan súlyos körülmények között, mint amilyeneket Koreában tapasztaltam, akkor ugyanez Magyarországon feltétlenül teljes sikerrel kell hogy járjon. 1956-ban disszidált az igazgatónk, s rá egy évre engem kértek föl, hogy legyek az intézet igazgatója. Szívesen vállaltam, mert tulajdonképpen megvolt a tervem, hogyan lehet a tuberkulózissal eredményesen felvenni a harcot. — Az országos intézettel nagyjából egy időben jöttek létre a megyei gondozók. Rendelet írta elő az újszülöttek kötelező BCG-oltását, azonban, sajnos, a gyerekek megbetegedési aránya nem javult lényegesen. A másik negatívum — jóllehet a halálozás erősen csökkent —: változatlanul sok tbc-s beteg volt az országban. Átfogó intézkedésre volt szükség. Ezt a minisztérium az intézet segítségével dolgozta ki. 1959-ben jelent meg a rendelet, amely nemcsak az újszülöttek BCG-oltását írta elő, hanem az egymást követőgyermek-Eifert János felvételei Az intézet munkatársai közül: a citológus, a sebészek és az altatóorvos KERTÉSZ PÉTER 16 „In memo