Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Szabó Gabriella: Mező Imre K. P.: Bán Tivadarné

PRO URBE BUDAPEST, 1980 Ha kell, az égési Gellérthegyet elhordják Hét éve van hátra a nyugdíjig, mégis ennyi idő alatt akár megkétszerezheti életművét. Pedig Bán Tivadarné eddig sem éppen tétlenkedett munkás élete során. Az újjáépítés hőskorában választotta a pályáját: mérnöknek készült, édesapja pedagógus volt. Az Építőipari Műszaki Egyetem általános mérnökkarának híd- és szerkezetépítő szakán végzett 1954-ben. A hídépítést Dr. Mihailich Győző egyetemi tanár szerettette meg vele. „Minden vasbetonhíd-óra után úgy éreztük, hogy különb emberek lettünk." Termelési gyakorlaton az Erzsébet-híd roncskiemelésénél bábáskodott. Aztán mégsem lett „hídverő" belőle. Pontosabban: nem lehetett. Egyéves volt a kislánya, a kivitelezésnél pedig éjjel-nappal on kellett volna lenni. Gondolta, lehúz három-négy évet máshol, aztán majd csak jobban boldogul, s visszatér a hidak birodalmába. Az álláslehetőségek közül végül egy iskola mellett döntött, ahol a hídépítés fortélyaira taníthatta a gyerekeket. Negyedszázada már ennek, s azóta egy tapodtat sem mozdult. Pedig hívták időközben nem is egy helyre, jóval több pénzért. Megszerette a tanítást, de úgy, hogy közben nem lett hűtlen egész életét betöltő szenvedélyéhez. Egzisztenciájában nincs semmi rendkívüli. Köztanár volt két évig, mérnöktanár, 1956 májusában nevezték ki a mai Kvassay Jenő Üt-, Híd- és Vasútépítési Szakközépiskola műszaki igazgatóhelyettesének. Tisztelhetnék őt igazgatóként is, de úgy gondolta, hogy ez a cím nem neki való, erre a posztra tanult pedagógus kell. Mint Képe Károly, akivel kitűnően megértik egymást. Ami azt is jelenti, hogy Bán Tivadarné kedvére foglalkozhat műszaki problémákkal. Ismeri az ipari hátteret, jó a kapcsolata a vállalatokkal. Amiből az iskola éppen úgy profitál, mint a munkaerőben meglehetősen szegény építőipari vállalatok. Kevés olyan szakközépiskola van Budapesten, amely jellegénél fogva annyit tud tenni a városért, mint éppen a Kvassay. Az itt végzetteket mindenhol tárt karokkal várják, s kezdő fizetésként akár négyezer forintot is megkaphatnak. Annál keservesebb a beiskolázás, különösen most, amikor a demográfiai mélyponton született srácok jutnak középiskolás korba. Tetejébe, tartja magát az az idejétmúlt hiedelem, hogy aki ezt a szakmát választja, az mindig úton van. De térjünk vissza a társadalmi munkára, ame-Csigó László felvétele lyet a műhelyfőnökkel, Bodnár Gáborral közösen szervez Bán Tivadarné. Csak szakmai munkát vállalnak. A műszaki igazgatóhelyettes személyesen komissiózik mindenhol, s ha egy mód van rá, szocialista szerződésben rögzíti a létrejött egyezséget. Ily módon véd- és dacszövetség köti a közlekedési szakembereket képző iskolát a Hídépítő, a Betonútépítő, a Budapest Lakásépítő Vállalathoz, a Fővárosi 2-es számú Építőipari Vállalathoz s az UVATERV-hez. A két felső osztály tanulói többek között ott voltak a BAH-csomópont építésénél, elvégezték a Telepes úti általános iskola udvarának burkolását, közreműködtek a Munkácsy Mihály utcai óvoda játszóterének kialakításában. Számos útépítésnél, a Sima utcai, valamint a centenáriumi KI SZ-lakótelep munkálatainál jeleskedtek. Vállalnak kőművesmunkát, ha kell, betonoznak. Különösen büszkék arra, hogy a Gellérthegy Somló lépcsőjét jóformán csak ők építették át. A kivitelező vállalat nem győzte kapacitással, de a gyerekekkel jobban jártak. Akkoriban a Rippl-Rónai utcában az a mondás járta: ha kell, az egész Gellérthegyet elhordják. A jutalom nem maradt el: az iskola egy teljes rajztermi berendezést kapott. Máskor meg az M3-as autópálya bevezető szakaszán vállalták fel a szalagkorlát szerelését. Három nap múlva kiment a főépítésvezető a helyszínre, hogy személyesen győződjön meg róla: csakugyan „elfogyott-e" már a jóval hosszabb időre tervezen munka. Legszívesebben a tanítványairól beszél Bán Tivadarné. Különösen arra büszke, hogy huszonöt év alatt tíz olyan gyereke, sem akadt aki cserbenhagyta volna választott szakmáját. Legtöbben szép karriert futottak be. Gorondi Mária vezeti a Petőfi-híd átépítési munkálatait. Rigler István a körvasúti felüljáró-hidak építésvezetője. Kemecsei Attila a Hídépítési Főmérnökség második embere. Töröcsik Frigyes a KPM útosztályvezetője. S talán a legkedvesebb tanítványa, aki elsőként szerzett doktorátust a kvassaysok közül, dr. Zajzon Géza, a főváros mélyépítési létesítményeinek egyik tervezője, ő tanította meg modellezni a tanárnőjét, akinek azóta már több miniatűr hídja van a lakásában, természetesen, a leendő hidászok közreműködésével, „akik azért ügyesebbek nála". No, nem mindenben, mert tankönyvet például egyikük sem tudna írni. Bán Tivadarné ezzel szemben éppen most dolgozik a tizennyolcadik könyvén, amely a hídépítéstan tudnivalóit taglalja. Úgy tervezi, május végére elkészül vele. Igaz, nem éppen hálás feladat tankönyvírónak lenni, de ha egyszer így is használni tud. Ahogy mondja: „ez lett az én igazi talajom, a középiskola". 1959 óta tart a kapcsolata a Műszaki Kiadóval, s még ez ideig egyikőjük sem bánta meg. Könyveit saját iskoláján kívül, más középiskolák és tervezőintézetek is előszeretettel használják. Híd- és mélyépítési táblázatok című könyve a kereskedelmi forgalomban is megjelent. Derűs, alkotóereje teljében lévő ember. Hidász, ha nem is lett kivitelező belőle. Számon tartja a szakma, legutoljára is meghívottként jelen volt a Ganz-MÁVAG-ban megrendezett hidászkonferencián. Ami persze nem jelenti azt, hogy az útépítőkkel rosszban van. Jóllehet, valamikor az a szólás járta: „azért építenek csak utat, hogy a hídnak legyen mihez csatlakoznia". Könyveket gyűjt, nincs az a szakkönyv, ami ne lenne ott valamelyik polcán. Kisujjában van a szakirodalom. Az idegen nyelvű munkákat a lánya segítségével fordítja, aki az Út-, Vasúttervező Vállalat reklám- és propaganda-előadója. És hát édesanyja egyik volt tanítványának esküdött örök hűséget. A ballagáson ismerkedtek meg véletlenül. Korrekciós életpálya — mondhatnák a szkeptikusok. Ám Bán Tivadarnéé mégis teljes élet. Tanítványai évről évre dicsőséget dicsőségre halmoznak az országos szakmai tanulmányi versenyeken. ö maga meg pártonkívüli létére szép lassan begyűjtött egy közösségre való társadalmi megbecsülést. Kétszer az oktatásügyi, egy ízben a közlekedés kiváló dolgozója lett, dicséretben részesítette a közlekedés- és postaügyi miniszter, s 1976-ban a legmagasabb pedagógusi minősítést, a kiváló tanári címet is kiérdemelte. A főváros felszabadulásának 35. évfordulóján nemrégiben a patriótáknak kijáró legnagyobb tisztesség érte: Pro Urbe-díjat kapott. Éjszakánként hidakról álmodik. Szép hidakról. Hogy milyen a szép híd? Hát, amelyik — tanultam meg tőle — illik a környezetéhez. Egyszerű, mint az erő játéka. Amilyen az Erzsébethíd. (K. P.) 15 t