Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Szabó Gabriella: Mező Imre K. P.: Bán Tivadarné

felsőfokú központtá. Ez utóbbiak ugyanis a saját, felsőfokú központi vonzáskörükön túlmenően még számos más, felsőfokú központokra és vonzásterületükre is kiterjedő funkciót látnak el. Mindezek eredményeként városegyütteseink majdnem mindegyikében a városok különböző központi szerepkörűek. (2. sz. térkép). Általában egy magasabb fokú központi szerepkörű városhoz egy vagy több alacsonyabb fokú központi szerepkörű is tartozik. Ez pedig azt jelenti, hogy a városegyüttest alkotó városok és környékeik a térbeli érintkezés mellett a termelés és az ellátás tekintetében szervezetileg is többé-kevésbé egybekapcsolódnak. Ez viszont már sajátos irányítási megoldásokat igényel. Jövőjük A városegyütteseket alkotó városok előtt a fentiekből eredően két út áll: — vagy egymással versengve a maguk útját járják, de így a rendelkezésre álló erőforrások szétforgácsolása miatt a maguk számára is csak kevésbé hatékony közép-és felsőfokú ellátást képesek biztosítani; — vagy pedig egyesítik erőiket, koncentrálják az erőforrásokat, igyekeznek mindannyiuknak a magas szintű ellátás hatékony szervezeti és egyéb (háttér) feltételeit megteremteni. Az együttműködésnek többféle formája lehetséges: a városok és a bennük működő vállalatok (stb.) különböző célú társulásaitól, koordinációs irodáitól kezdve a városegyüttest alkotó városokat sajátos egységbe tömörítő városszövetségig. A megfelelő, az adottságokat figyelembe vevő együttműködési forma kiválasztása a helyi sajátosságoknak és a belőlük fakadó lehetőségeknek és problémáknak a mélyreható feltárását igényli, mégpedig nemcsak az egyes városok, hanem az egész együttes vonatkozásában. Ennek elmulasztása később jóvátehetetlen következményekkel járna (például a közintézmény-hálózat nem egységes, tervszerűtlen, párhuzamos kiépítése stb.), s emiatt a felelősség a mát terhelné. A városegyüttes egészéből kiinduló és arra mint egészre irányuló feltárásra ez ideig a minden szempontból részletesebben megvizsgált budapesti agglomeráción kívül, a jelenség új keletű volta miatt, csak két — alaptípusnak is tekinthető — városegyüttes esetében került sor. Ezek egyfelől a Tatai-medence (Oroszlány, Tata, Tatabánya városok és városkörnyékeik), másfelől a Közép-békési városegyüttes (Békés, Békéscsaba, Gyula és városkörnyékeik). E két térségben folyó, illetőleg már befejezett vizsgálatok, és az azok eredményeként hozandó intézkedések minden bizonnyal ösztönzőleg hatnak majd a hasonló körülmények között részben már kialakult, illetőleg kialakulóban levő városegyüttesek adottságainak a feltárásához és problémáik megoldásához. Az említett két városegyüttes-típus részletesebb bemutatása azonban már további beszámolókra tartozik. PRO URBE BUDAPEST, 1980 A pártház védője Mező Imre tizgyerekes Szabolcs megyei családból származott. Korán özvegyen maradt édesanyja mellett jórészt reá hárult a családfenntartás terhe-gondja. Sose volt ideje a falubeli gyerekekkel játszani. Iskolába nem járhatott. Nem tudott még írni-olvasni, amikor inasnak szegődött egy szabómesterhez. Akármilyen ügyes, szorgalmas volt, csak a koszt és a fekhely volt a járandósága. Esténként egyik inastársától tanulta meg a betűvetést és az olvasást. A fiatal szabósegéd városról városra vándorolt állás után mestersége friss tudományával, de gyakran hiába. Akkorra már testvérei is felnőttek. A kis faluból, Ramocsaházáról elindult világgá. Előbb Ausztriába, majd 1927-ben Németországon át Belgiumba ért. Antwerpenben végre munkát talált, s az ott élő magyarok között olyan társakat, kommunistákat, akik új ismeretek, új célok felé vezették. Rendkívüli fegyelemmel osztotta be napjainak 24 óráját: sok munka, rengeteg tanulás, kevés pihenés - így élt éveken át. Megtanulta a francia, a német, a holland és a spanyol nyelvet. Éjszakába nyúlóan ismerkedett a marxizmus tanaival, s pihenésül verseket, regényeket olvasott. Mező Imre 1929 végén lett a Belga Kommunista Párt tagja. Elvtársai szerették, becsülték, mert szerény volt, mindig segítőkész, bátor és fáradhatatlan a mozgalmi munkában is. 1931-ben már ő az antwerpeni magyar kommunista csoport vezetője, a magyar pártszervezet és a belga párt összekötője. A kivándorolt magyarok között ismerte meg azt a fiatal lányt, aki a felesége, elv- és küzdőtársa lett. Amikor a hatóságok zaklatásai miatt illegalitásba kényszerültek, Mező Imre megszervezte az Ady-klubot, azt az irodalmiművészeti egyesületet, amelyben a kommunisták félig-meddig legálisan folytathatták a mozgalom szervezését, akcióit. 1936 októberében az elsők között indult Spanyolországba, a köztársaság védelmére. A magyar század egyik szervezője lett, küzdött Madrid védelmében, kétszer, az extramadurai és az ebrói harcokban súlyosan megsebesült. Közben tiszti iskolát végzett, s ezután főhadnagyként állt egysége élén. Francóék vérbe fojtották a spanyol nép harcát, Mező Imre visszatért Franciaországba, ahol internáló táborba került. 1939-ben sikerült kiszabadulnia, akkor a Francia Kommunista Párt felhívására önként jelentkezett a hadseregbe, hogy harcoljon Hitler ellen. A külföldi önkéntesek — köztük a spanyolországi internacionalisták — zászlóalját azonban Szíriába irányították, nem a nácik elleni harcba. Amikor sikerült visszajutnia Franciaországba, már Párizs is német megszállás alatt volt. Bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, az egyik legfontosabb nemzetközi alakulat, a Hazafias Milícia országos szervezője lett. Részt vett a párizsi fegyveres felkelés előkészítésében és a főváros déli kerületeiben folyó harcok irányításában is. 1945 nyarán érkezett haza Mező Imre, szinte fél Európát végiggyalogolva. Tizennyolc évvel korábban mint tapasztalatlan fiatal szabósegéd hagyta el a Horthy-Magyarországot, s kemény, harcokban edzett forradalmárként lépett a szabad ország földjére. A Budapesti Pártbizottság munkatársa, osztályvezetője, majd 1950-ben titkára, 1949 — 53 között országgyűlési képviselő. Ezt az elvhű, tiszta lelkű, igaz szándékú pártmunkást is utolérte az alaptalan gyanakvás: 1953-ban a Szakszervezeti Tanácsba helyezték. 1954 októberétől azonban ismét a Budapesti Pártbizottság titkára. Az 1956-os esztendő felgyorsult eseményei mind erősebben foglalkoztatták, nyugtalanították. Október végén — élete utolsó hetében — nem hagyta el a Budapesti Pártbizottság épületét. Harmincadikán a felfegyverzett csőcselék — harckocsik ágyúitól támogatva lőni kezdte a pártházat. A védők kis csapata Mező Imre vezetésével — ellenállt, de miután segítséget hiába kértek Nagy Imrééktől, abbahagyták a harcot. Mező Imre ekkor két társával kilépett az ostromlott épületből, a tárgyalás szándékát jelző fehér zászlóval. Golyózápor volt a válasz. Három nap múlva, november i-én meghalt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Tiszta, bátor életű forradalmárt vesztettünk el Mező Imrében. Hős volt a szó valódi értelmében, korunk tragikus sorsú hőse, eszméitető, példát adó, a múltból a jövőbe világoló. Születésének 75. évfordulójára emlékezve „egész élete munkásmozgalmi munkásságáért, a főváros szocialista fejlődését elősegítő kiemelkedő politikai-társadalmi tevékenységéért" illették a posztumusz kitüntetéssel. Szabó Gabriella 14