Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Tímár György:,,. . .adj hűvös, méla bort...”

is, méla bort..." „Kocints, vén sváb!" — sóhajtott Tóth Árpád, de a csapláros úr igazából nem is volt olyan vén: még több, mint negyed század múltán, 1948-ban is helyén találhatta a betérő utas. És a költő versének eredeti kézirata is ott függött még akkor az ivó falán. E sorok írója, aki akkortájt már hírlapíró volt, a helyére is pontosan emlékszik. A költő és a germán szemű korcsmáros „elpattantak azóta, nyomtalanul és árván", s a mi szívünkre is „rálehel a bánat", amiért — hálátlan utódok — az is kihullani látszik emlékezetünkből, hogy valaha voltak ők, s hogy itt, éppen itt voltak, s hogy éppen itt, e ma már rozzant falak közt mondódott ki a keserves szó: „Ó, más taj van-e még, ahol így tud... hanyatlani dicsőség ?" Amikor közvetlenül a kocsmák államosításának előestéjén ott ültem, szemKÖzt a költemény prófétikus soraival, a csapláros — immáron csakugyan vénen — elmondta, hogy a háborús esztendőkben nála verődtek össze számosan az ellenállási mozgalom harcosai közül; itt, nála leltek biztos találkozóhelyre. Apró germán szemében ismét megcsillant a „kék ravaszság": remélte, hogy e hivatkozás megteszi a magáét, s kedves korcsmája mentesülhet az általános szabály alól. Nem mentesült, persze. Sőt: a valaha viruló intézmény ma olyan, mint valamiféle elfeledett düledék. Mintha nemcsak a költőt és a csapláros urat temetné „Aquincum sok köve", hanem magát a keserű jövendölés szín-Jielyét is. „Örök sor ez, örök komédia." Csakugyan az ? Vagy mégsem ? Rajtunk áll, budapestiek. Timár György AQUINCUMI KORCSMÁBAN Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort, Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas, Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass, Hadd ülök csöndesen magányos úri tort! Ülj mellém és kocints, apró germán szemed Mélyén a kék ravaszság szelíden húnyjon el, Ős testvér, méla sváb —, nem érzed? — sírni kell! Aquincum sok köve, nézd, minket is temet! Kocints, igyunk! — kire? — kocints a régi, holt Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt. Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest Aranynap haldokolni s hanyatlani a dicsőség? Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét ölelte komoran az aquincumi est? Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra: Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat, S nem tudta mért: szivére rálehelt a bánat, Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra. Körül sátor kúpok keltek a köveken, Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján — Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván, S az a setét lovas tán ősöm volt nekem... Kocints, vén sváb! — ragyog az aquincumi este, Hanyatló napba néz hanyatló nép fia, Igyunk, örök sor ez, örök komédia, Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse.. . Kocints... a bús kupát hajtsuk fel még vígan, Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra, Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan... Valaha ez a ház kocsma volt. Rosszul mondom: korcsma. S nem ám olyan akármiféle, hiszen annak idején Tóth Árpád jóvoltából egyszeriben a magyar parnasszus magasába röppent. Emlékezhetünk a költeményre, mely a Tanácsköztársaság bukását követő első, s nem véletlenül „Az öröm illan" címet viselő Tóth-kötetben szerepel: A képen ütött-kopott épület. Az aquincumi múzeum tőszomszédságában, a vasúti fölüljáró római-parti oldalán, az amfiteátrummal szemben szerénykedik, s ha tudna tűnődni, bizonyára azon töprengene, hogy vajon miért szánt neki mai világunk ilyen mostoha sorsot. Pedig megérdemelné, hogy helyrepofozzák. Mi több: emléktáblával lássák el. 37