Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: Öregek a Gyermek téren

ugyanis már 16 éve nála laknak, s ha rajtuk múlna, szent lenne a béke. Csakhogy a néni olyan pereskedő fajta, ha pedig csí­pősre fordul az ősz, mindjárt mehetnékje lesz, s ilyenkor megteszi egy pad is a téren. Egyszerű lenne megbotránkozni rajta, csak hát az nem viszi előbbre a dolgot. A néni bizalmatlan, kis híján nekiugrott, korát meghazudtolva, az előadónak, ez azonban nem jelenti azt, hogy sorsát nem kísérik mostantól megkülönböztetett figyelemmel. Talán egy gondozónő kellene mellé, akihez bizalommal lenne. Csakhogy ahhoz pénz is kell. Abból pedig sosincs elég. A hat hivatásos gondozó­nő mellett 68 tiszteletdíjas, úgynevezett társadalmi gondozónő lát el pillanatnyilag 120 öreget, s még legalább 200 olyan maga­tehetetlen idős ember lakik a kerületben, akinek segítségére kellene lenni ügyes-bajos dolgaiban. Ebédet főzni, bevásárolni, mos­datni, etetni, tüzelőt felhozni, no meg hírt hozni a világról vagy legalább a közvetlen pátriáról. — Eredetileg 43 ezer forintunk volt erre az évre, ehhez kaptunk még 250 ezer póthitelt a főosztálytól, amiből októberre még futotta, de hogy mi lesz az utolsó két hónapban... Pedig ezt a gondozási formát nemcsak fenn­tartani kellene, hanem jobban ki is fejleszte­ni, mert sok a rászoruló. Kénytelenek voltunk a szociális segélykeretből átcsoportosítani, hogy ne kelljen a nehéz téli hónapokban ott­hagyni 120 embert gondozás nélkül. — Fizetség nélkül otthagynák a gondo­zók az öregeket egyik napról a másikra? — Hát a 90 százalékuk biztosan. Vagyis a gondozás — még ha nevében társadalmi is — ma már többnyire jöve­delemkiegészítés. Barátságból, együttér­zésből legfeljebb szocialista brigádok, út­törők gyámkodnak egy-egy szívüknek ked­ves kis öreg felett. Nyugdíjasok — akik, meglehet, hamarosan maguk is gondosko­dásra szorulnak, szomszédok, gyesen lévő kismamák, főiskolások javarészt a tisztelet­díjasok. S bár a fizetség meglehetősen sze­rény, 300—700 forint, ma már előjegyzik a jelentkezőket — hátha mégiscsak tágul előbb-utóbb az a keret. A házi szociális gondozás társadalmasí­tása vitathatatlanul jó dolog. Más kérdés, hogy az elkötelezettebbnek tűnő térítés­mentes gondozásnak nem kellett-e volna hasonló mértékben polgárjogot biztosí­tani. Csakúgy, mint a véradás esetében. Akkor ugyanis télvíz idején sem kísértene, hogy magatehetetlen öregeinkre nem nyit­ja rá senki az ajtót. És még valami: azok együttérzését is fel lehetne ébreszteni, akik a jelenlegi — és nyilván nem csak a XIII. kerületben kialakult — gyakorlat sze­rint leginkább azért közömbösek, mert nem szorulnak rá a tiszteletdíjra. Hozzá­teszem: tisztelet a kivételnek. Az ÖNO — öregek napközi otthona — lapos tetejű, szerény kis épület a Gyermek téren. Valamikor KRESZ-park övezte, s itt tárolták a különféle szerszámokat, játé­kokat. Aztán ráuntak a gyerekek, vagy vala­mi egészen más történhetett, elég az hozzá, hogy „jelentős társadalmi összefogással a centenáriumi év tiszteletére átalakították öregek napközi otthonává". 50 férőhelyes, és első a kerületben. Tréfásan azt mondo­gatják a szociálpolitikusok: ha valami sen­kinek nem kell, semmire nem jó, abból még lehet ÖNO. Társadalmi összefogással! Mert célcsoportos beruházásban nem épül semmi az öregeknek, s azt sem nehéz megjósolni, hogy nem is fog a közeljövőben. Még sincs ki a létszám a meglévő napkö­ziben. „Nincs rá igény." Sok errefelé a kertes ház, s az öregek nem szívesen hagy­ják magára kis otthonnikat. Távolabbról meg nehéz idebandukolni nap mint nap. De hát ha egyszer itt szabadult fel épület. Hamarosan elkészül a Volga-szálló mögött, a Kassák Lajos utcában a második napközi otthon. Egy orvosi rendelőt alakítanak át társadalmi munkával a kerület kisiparosai. Oda nyilván nehezebb lesz bekerülni, több a közvetlen környéken a rászoruló idős ember. Nézzünk szét a Gyermek téren. Április óta Szekeres Jánosné itt az „első asszony", addig csak vezető gondozónő volt. Az in­tegráció révén 3600-ról 3900-ra ugrott a fizetése, s még arról is szó van, hogy a má­sik ÖNO-t is az ő gondjára bízzák. — Sokan azt hiszik, hogy afféle Róbert bácsi konyhája vagyunk, s ezért idegenkednek tőlünk. Pedig bárki bejöhet és megnézheti: milyen szépen élnek nálunk az öregek. Egye­dülállók, kisnyugdíjasok. Ha valaki megbete­gedik, azonnal gondoskodunk az otthoni gon­dozásáról. Akinek a nyugdíja nem éri el az 1500 forintot, nem fizet a kétszeri étkezésért. A maximális térítés 480 forint egy hónapra. A koszt jó, innen kapjuk a SZOT nyugdíjin­tézetétől, ízletesebb, mint a két szociális étkezdénkben. Reggelenként 7-kor nyitunk, de általában csak 10-re jön össze a társaság. Az ,,urak" a frissebbek, kiolvassák az újságo­kat, s még világosban távoznak. A „hölgyek" kitartanak este hat óráig. Az összetétel? Munkások, műszakiak, özvegyek, még két doktornőnk is van. Kálmán bácsi a show-man: születésnap, névnap nem múlik el anélkül, hogy valami testhezálló zenei összeállítással, maga ké­szítette magnófelvétellel ne kedveskedjen az ünnepeltnek. Nem is tudom hirtelen, mikor hallottam utoljára a „Te vagy a fény az éjszakában" kezdetű dalt. Dehát egy ÖNO-kultúrfelelős nem ismer lehetetlent. Kálmán bácsi, azaz Kovács Kálmán vala­mikor a mérleggyárban dolgozott; villany­hegesztés közben vakult meg. 1952 óta nyugdíjas. A régi munkatársai közül azóta se kereste meg senki. Még 41-ben élet­társul fogadott egy asszonyt, akinek akkor négy gyermeke volt a menhelyen. Felne­velte őket, szép lakásuk van. A családja nem bántja, de nem is törődik vele. Egy Amerikából visszajött gyereke van már csak otthon, beteg, „az ördögök beszélnek hozzá". Újabban a magnózást is nehezen tűri, s már szól is: „Mackó! Kapcsold ki, imádkozni akarok". Károly bácsinak így a napközi az első otthona. Áz a néhány óra az élete, amit itt eltölt. Egyszer járt a Vakok Szövetségében, amikor a tagdíjat befizette. Elmenne gyakrabban is, de nincs, aki el­kísérje. 2880 forint a nyugdíja, ebben benne van a vaksági segély is. Szeptemberben múlt 60 éves. Szeretik a napköziben, ő is szeret mindenkit. Mikor hazafelé indul, összeszorul a szíve. Legszívesebben vasár­nap is jönne. Morvái Zsigmondné 1922-től 1939-ig dolgozott a Chinoinban. „Az injekciókat Lassan telik az idő Van fogalma, kedves, milyen szép voltam én valamikor? 12

Next

/
Thumbnails
Contents