Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: Öregek a Gyermek téren

ugyanis már 16 éve nála laknak, s ha rajtuk múlna, szent lenne a béke. Csakhogy a néni olyan pereskedő fajta, ha pedig csípősre fordul az ősz, mindjárt mehetnékje lesz, s ilyenkor megteszi egy pad is a téren. Egyszerű lenne megbotránkozni rajta, csak hát az nem viszi előbbre a dolgot. A néni bizalmatlan, kis híján nekiugrott, korát meghazudtolva, az előadónak, ez azonban nem jelenti azt, hogy sorsát nem kísérik mostantól megkülönböztetett figyelemmel. Talán egy gondozónő kellene mellé, akihez bizalommal lenne. Csakhogy ahhoz pénz is kell. Abból pedig sosincs elég. A hat hivatásos gondozónő mellett 68 tiszteletdíjas, úgynevezett társadalmi gondozónő lát el pillanatnyilag 120 öreget, s még legalább 200 olyan magatehetetlen idős ember lakik a kerületben, akinek segítségére kellene lenni ügyes-bajos dolgaiban. Ebédet főzni, bevásárolni, mosdatni, etetni, tüzelőt felhozni, no meg hírt hozni a világról vagy legalább a közvetlen pátriáról. — Eredetileg 43 ezer forintunk volt erre az évre, ehhez kaptunk még 250 ezer póthitelt a főosztálytól, amiből októberre még futotta, de hogy mi lesz az utolsó két hónapban... Pedig ezt a gondozási formát nemcsak fenntartani kellene, hanem jobban ki is fejleszteni, mert sok a rászoruló. Kénytelenek voltunk a szociális segélykeretből átcsoportosítani, hogy ne kelljen a nehéz téli hónapokban otthagyni 120 embert gondozás nélkül. — Fizetség nélkül otthagynák a gondozók az öregeket egyik napról a másikra? — Hát a 90 százalékuk biztosan. Vagyis a gondozás — még ha nevében társadalmi is — ma már többnyire jövedelemkiegészítés. Barátságból, együttérzésből legfeljebb szocialista brigádok, úttörők gyámkodnak egy-egy szívüknek kedves kis öreg felett. Nyugdíjasok — akik, meglehet, hamarosan maguk is gondoskodásra szorulnak, szomszédok, gyesen lévő kismamák, főiskolások javarészt a tiszteletdíjasok. S bár a fizetség meglehetősen szerény, 300—700 forint, ma már előjegyzik a jelentkezőket — hátha mégiscsak tágul előbb-utóbb az a keret. A házi szociális gondozás társadalmasítása vitathatatlanul jó dolog. Más kérdés, hogy az elkötelezettebbnek tűnő térítésmentes gondozásnak nem kellett-e volna hasonló mértékben polgárjogot biztosítani. Csakúgy, mint a véradás esetében. Akkor ugyanis télvíz idején sem kísértene, hogy magatehetetlen öregeinkre nem nyitja rá senki az ajtót. És még valami: azok együttérzését is fel lehetne ébreszteni, akik a jelenlegi — és nyilván nem csak a XIII. kerületben kialakult — gyakorlat szerint leginkább azért közömbösek, mert nem szorulnak rá a tiszteletdíjra. Hozzáteszem: tisztelet a kivételnek. Az ÖNO — öregek napközi otthona — lapos tetejű, szerény kis épület a Gyermek téren. Valamikor KRESZ-park övezte, s itt tárolták a különféle szerszámokat, játékokat. Aztán ráuntak a gyerekek, vagy valami egészen más történhetett, elég az hozzá, hogy „jelentős társadalmi összefogással a centenáriumi év tiszteletére átalakították öregek napközi otthonává". 50 férőhelyes, és első a kerületben. Tréfásan azt mondogatják a szociálpolitikusok: ha valami senkinek nem kell, semmire nem jó, abból még lehet ÖNO. Társadalmi összefogással! Mert célcsoportos beruházásban nem épül semmi az öregeknek, s azt sem nehéz megjósolni, hogy nem is fog a közeljövőben. Még sincs ki a létszám a meglévő napköziben. „Nincs rá igény." Sok errefelé a kertes ház, s az öregek nem szívesen hagyják magára kis otthonnikat. Távolabbról meg nehéz idebandukolni nap mint nap. De hát ha egyszer itt szabadult fel épület. Hamarosan elkészül a Volga-szálló mögött, a Kassák Lajos utcában a második napközi otthon. Egy orvosi rendelőt alakítanak át társadalmi munkával a kerület kisiparosai. Oda nyilván nehezebb lesz bekerülni, több a közvetlen környéken a rászoruló idős ember. Nézzünk szét a Gyermek téren. Április óta Szekeres Jánosné itt az „első asszony", addig csak vezető gondozónő volt. Az integráció révén 3600-ról 3900-ra ugrott a fizetése, s még arról is szó van, hogy a másik ÖNO-t is az ő gondjára bízzák. — Sokan azt hiszik, hogy afféle Róbert bácsi konyhája vagyunk, s ezért idegenkednek tőlünk. Pedig bárki bejöhet és megnézheti: milyen szépen élnek nálunk az öregek. Egyedülállók, kisnyugdíjasok. Ha valaki megbetegedik, azonnal gondoskodunk az otthoni gondozásáról. Akinek a nyugdíja nem éri el az 1500 forintot, nem fizet a kétszeri étkezésért. A maximális térítés 480 forint egy hónapra. A koszt jó, innen kapjuk a SZOT nyugdíjintézetétől, ízletesebb, mint a két szociális étkezdénkben. Reggelenként 7-kor nyitunk, de általában csak 10-re jön össze a társaság. Az ,,urak" a frissebbek, kiolvassák az újságokat, s még világosban távoznak. A „hölgyek" kitartanak este hat óráig. Az összetétel? Munkások, műszakiak, özvegyek, még két doktornőnk is van. Kálmán bácsi a show-man: születésnap, névnap nem múlik el anélkül, hogy valami testhezálló zenei összeállítással, maga készítette magnófelvétellel ne kedveskedjen az ünnepeltnek. Nem is tudom hirtelen, mikor hallottam utoljára a „Te vagy a fény az éjszakában" kezdetű dalt. Dehát egy ÖNO-kultúrfelelős nem ismer lehetetlent. Kálmán bácsi, azaz Kovács Kálmán valamikor a mérleggyárban dolgozott; villanyhegesztés közben vakult meg. 1952 óta nyugdíjas. A régi munkatársai közül azóta se kereste meg senki. Még 41-ben élettársul fogadott egy asszonyt, akinek akkor négy gyermeke volt a menhelyen. Felnevelte őket, szép lakásuk van. A családja nem bántja, de nem is törődik vele. Egy Amerikából visszajött gyereke van már csak otthon, beteg, „az ördögök beszélnek hozzá". Újabban a magnózást is nehezen tűri, s már szól is: „Mackó! Kapcsold ki, imádkozni akarok". Károly bácsinak így a napközi az első otthona. Áz a néhány óra az élete, amit itt eltölt. Egyszer járt a Vakok Szövetségében, amikor a tagdíjat befizette. Elmenne gyakrabban is, de nincs, aki elkísérje. 2880 forint a nyugdíja, ebben benne van a vaksági segély is. Szeptemberben múlt 60 éves. Szeretik a napköziben, ő is szeret mindenkit. Mikor hazafelé indul, összeszorul a szíve. Legszívesebben vasárnap is jönne. Morvái Zsigmondné 1922-től 1939-ig dolgozott a Chinoinban. „Az injekciókat Lassan telik az idő Van fogalma, kedves, milyen szép voltam én valamikor? 12