Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Huszti Péter: Utam Helsingőr felé

Bánk bán, 1966. Színművészeti Főiskola Németh László: Bodnárné. Kis Manyival Gorkij: Éjjeli menedékhely. Dómján Edittel és Pécsi Sándorral Már pirosnyakkendős voltam, talán ötödikes, mikor a Lorántffv úti általános iskola hodály tornatermében valami ünnepi alkalommal előadtuk a Mátyás király juhászát. Bő ujjú ingben, gatyában, kis csizmásan én játszottam az „Igazmondót". Különösen a botkirály előtt próbálgatott hazugságoknak volt fergeteges sikere, ezt hetek múlva, még a focimeccsek szünetében is meg kellett újráznom. De ennél is büszkébb vagyok egy farsangra. Ez a téli este nemrég jutott eszembe, mikor a televízióban egy József Attila-műsorban az Anyám című verset mondtam. Már hetedikes voltam, mikor ismét a tornatermünkben, egy jelmezbálon szavaltam ezt a verset, mulatságos kabarétréfák, csasztuskák között, ahol a műsorban vendégként valódi színészek is felléptek. Befejeztem a verset, meghajoltam, és levonultam a dobogóról. A közönség: a tanári kar, szülők, gyerekek viharosan ünnepeltek. Majd kiugrott a szívem! Mint a nagyok, hajlongtam újra és újra, de a taps nem akart szűnni. — Mondd el, még egyszer! — kiáltotta oda valaki az izgatott készülődök közül. A farsangolók elcsendesedtek, és én a lampionok, szerpentinek alatt ráadásnak elkezdtem még egyszer: „A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap..." Még egy versemlék, a kezdet kezdetéről. Ady „Üzenet egykori iskolámba" című verse. Ezzel ballagtam az általánosból, és ezzel érkeztem a Rákóczi Gimnáziumba, és még hány évzárón búcsúztam a tanévtől, valódi júniusban, valódi ujjongással, hogy vége, hogy nincs tovább! Különös, hogy egy-két vers, egy-két szerep milyen makacsul és kitartóarAísér az utamon. Mint ez az Ady-vers is. A főiskola elsőéves beszédvizsgáján is ezzel jeleskedtem. Tavaly megkért általános iskolám (ahol Ádám fiam immár nyolcadikos), hogy pedagógusnapon a tanárokat — akik közül néhányan még engem is tanítottak — köszöntsem egy csokor verssel. Boldogan mentem, mondtam a verseket, és végül a tanári szoba jól ismert, sokszor rettegett falai között, az orgonaillatban, az udvarról beszűrődő visongásban, halkan belekezdtem az Üzenetbe. Ezt a délutánt a színészet kiszámíthatatlan csodái között tartom számon. A verset, amelyet mindig is nagyon szerettem, és immár huszon-valahány éve, ki tudja hányszor, sikerrel elmondtam, tavaly, egy tavaszi délutánon, régi iskolám tanári szobájában értettem meg! Ezzel a csodával is hányszor találkoztam azóta. Mint Ady verse, a szerepek is hányféle fénytörést kapnak a múló idővel. Az évek — mint arcunkon — nyomot hagynak a szerepeken is. A szerelem, a csalódás, az a sok-sok minden, amivel találkozunk, észrevétlenül vérré válik, és egyszer csak egy egyszerű hétköznapi estén, esetleg évekkel a bemutató után fölfedezünk egy mondatot, amit eddig nem hallottunk, észreveszünk egy gesztust, amit eddig nem láttunk meg. M ennyi időt töltöttem vajon a Rákóczi Gimnázium dísztermében? Mintha a négy év alatt mindennap lett volna ott valami tennivalóm. Mintha mindig a portásfülkéből kiudvarolt díszteremkulccsal rohantam volna a lépcsőkön, nagyszünetekben megbeszélésekre, órák után hatalmas könyvpakkal az ölemben az éttermi könyvtárból (ahol a költő Kónya Lajos volt a könyvtáros) a kisszobába, és válogattuk a verseket, körmöltük az adatokat, és készült az Ady-matiné, a megelevenített Arany-Petőfi-levelezés, a Nyugatest, a Puskin-és Villon-show, az elevenbe vágó Tanár úr kérem, az Ábel utazásai, melyre Tamási Áron is eljött, és jelenetek, darabrészletek, egyfelvonásosok. Minden vers, jelenet, színdarab, ragasztott szakáll, minden gesztus, minden átpróbált délután, végigizgult éjszaka egy-egy tétova lépésem volt az ismeretlen, titokzatos színház felé. Nem tudom, hány éves kis kölyök lehettem, mikor édesanyám magával vitt a Károlyi-kertbe. Talán egyszer, talán többször is, nem tudom. Mégis, szinte most is érzem a kölniillatot, hallom a halk, elegáns duruzsolást, a készülődő zenekar csodálatos hangolását, a várakozó csendet. Gondolom, a koncert elején valamikor elaludtam, és átaludtam az egész zenekari estét, az a hangulat mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy ma is, ha olyan darabban játszom, amelyben zenekar ül az árokban, jóval a kezdés előtt a színpadon vagyok, hallgatom a hangolást, és ha behunyom a szememet, látom azt a régi Károlyi-kertet, amit pedig felnőtt fejjel soha többé nem láthattam. És a színház! Anyám (aki szintén olyan izgalommal készült egy-egy előadásra, mint én) még jobban rohant haza a hivatalból, mint máskor, én már délután felöltöztem, percenként néztem az órát, nehogy elkéssünk, így aztán mindig jóval kezdés előtt nézegettük a fotókat, a szereposztást, és a legelsők között ültünk be a nézőtérre. Ettől kezdve nekem már minden az előadáshoz tartozott. Ahogy lassan megtelt a nézőtér, az ismerősök köszöngettek egymásnak, peregtek a műsorfüzetek, megcsillantak a távcsövek, becsukódtak az ajtók, ahogy lassan elaludtak a lámpák. Ez már mind a varázslathoz tartozott, ami számomra nem volt hasonlítható semmihez. Három órára tökéletesen elmerültem Szakhmáry Zoltán tragédiájában, Tristán és Izolda szerelmében, Anna Frank napjaiban, hogy csak egy-kettőt említsek a csodaesték közül. Nehezen tudom szavakban visszaadni — próbálgattam pedig interjúkban, írásban is —, mit éreztem, mikor harmadikos gimnazista koromban eljátszottuk a Bánk bánt. Híres előadás volt, nagy port vert, még a televízióban is láthatók voltunk néhány pillanatra. Meg most is beszelnek róla, talán büszkék is rá a Rákóczi mai diákjai. Pedig azóta Tiborc tanszékvezető lett Varsóban, majd Leningrádban, Petur tanár lett és tolmács, Mikhál katonatiszt, Ottó tv-riporter, Simon rádióbemondó, Gertrud jogász, Melinda talán gyógytornával foglalkozik, és a legutóbbi érettségi találkozón szomorúan hallottam, hogy a békétlenek közül a két leghazafiasabb disszidált. De a többiekből is fel-9