Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Huszti Péter: Utam Helsingőr felé

Shakespeare: Lóvá tett lovagok nőttek lettek: gyerekekkel, feleséggel, anyóssal, megcsontosodó szokásokkal. Akkor még nem így vo't. Akkor még gimnazisták voltunk, büszke rákóczisták. Véget nem érő fizika-, matematika- és biológiaórák után, délutánokon a díszterem színpadán a Bánk bánra készültünk. Bodolay Géza, magyartanárom (mostanára hál' istennek-sajnos barátok lettünk) rendezte, szervezte, harcolta ki az előadást. De sürgölődött az egész gimnázium, nemcsak mi, önképzőkörös színházimádók, de játszottak, díszleteztek, függönyöztek, súgtak és ügyeltek, nagy szakáilakban, tolldíszben, három-négy számmal nagyobb csizmákban szemüveges matematikusjelöltek, orvosnak készülők, úszótitánok, aprólékos biológusok, sőt, észrevétlenül Geréb is megkaparintott egy kis szerepet, akit egyébként mindenki utált, és aki egyébként besúgónak készült. A tanár úr játszotta Tiborcot, én Bánkot. Furcsa ? Csak mostanában tűnődöm ezen, mindenesetre bátor volt a tanár úr, és nagyon akarta ezt az előadást. Komolyan, keményen próbáltunk mi is, akár az igazi színházakban. Ezeken a délutánokon és estéken megéreztünk valamit a szereplés, a színészkedés borzongató furcsaságából, függetlenül a vágyainktól, megálmodott hivatásunktól. És persze nap mint nap nyakon vágott minket a valóság, hogy megoldhatatlan, úgysem tudjuk, és talán nem is érdekel senkit. Egy ilyen dugába dőlt, csatavesztes próba után nekifeszültem a hónak, a sötét Marcibányi téren, és akkor ott, a kegyetlenül metsző szélben, patakokban ömlő könnyeim között végképp elhatároztam, hogy orvos leszek. A díszleteket, ruhákat, kardokat és szakállakat a Nemzeti Színház kölcsönözte. Szerda délelőtt kellett elhoznunk! Az érettségi napjára zavarosan és alig-alig emlékszem, de ez a nap, ez a szerda kristályosan belém vésődött. Kilenc tájban indultunk, felvillanyozva, egy álmosító fizikaórát lehetett ottfelejteni. Baktattunk a didergő Keleti Károly utcán. Furcsa nap volt. Alkonyi sötétség, füst, korom terpeszke-10 Jágó dett a városon már reggel, azután egész nap. A Nemzeti művészbejáróján, nem tudom, léptek-e már be nagyobb meghatottsággal, a kanyargó folyosókon suttogtak-e már ünnepélyesebben. Végigjártuk a titokzatos aktákkal, dossziékkal, évtizedes leltárkönyvekkel teli, porszagú irodákat, jelmeztárakat, választottunk a díszes kardokból, boltíves ajtókból, ablakokból, naftalinszagú drapériákból, majd lábujjhegyen átmentünk egy keskeny vashídon, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hatalmas színpadra. És ott, lent, az elérhetetlennek tűnő mélyben, kis lámpák hunyorgó fényében már készülődött a valódi próba, valódi színészekkel, megálltunk egy pillanatra, és a hoszszú köteleken, drótokon és síneken valami csodálatos, melengető érzés kapaszkodott fölfelé a szívemhez. Ha akkor, ott, valaki megkérdezi, hogy tulajdonképpen milyen orvos is szeretnék lenni, azt hiszem, ijesztően bamba képet vágtam volna. Nem tudtuk az időt tovább húzni, elvégeztünk mindi nt. Kifelé jövet azért úgy intéztük, hogy a színészbüfén is átjöjjünk, és bizony gyorsan kezdett kalapálni a szívem, mikor az úszkáló kék cigarettafüstön keresztül, szemtől-szemben láttam Bessenyei Ferit, Tompa Pufit, Somogyi Bogyót, Kálmán Gyurit, Balázs Samut, Gózon Gyulát, Kemény Laci bácsit, Raksányi Kutyut, hogy hirtelen és bocsánat — csak ilyen mai bizalmasan nevezzem őket. Alig találtam ki a hatalmas ajtón. Micsoda délelőtt! Kit érdekelt, hogy sűrű, fekete köd borította a Körutat, hogy alig-alig bírtam cipelni a rám pakolt aranygombos jelmezeket, hogy a zsúfolt buszon kinéztek minket a fáradt, ideges utasok. Kit érdekelt ? Kávészag volt és cigarettafüst és művészbejáró az Emkével szemben és előadás, taps és vasfüggöny, és majd ott állunk mi is a rivaldafényben, és majd tombol a közönség. Sokáig pakolásztunk a díszteremben, már megint este volt, mikor baktattam hazafelé a Marcibányi téren, és a fagyos, zúzmarás ködben kimelegedve, kipirulva úgy döntöttem, most már csak színész lehetek. Szomory Dezső: II. Lajos király Abonyi Géza jelmezében játszottam egy 17 éves Bánk bánt. Nem tudtam! Jó, hogy nem tudtam! És jó, hogy nem tudtam sok mindent, hogy alig tudtam valamit. Csak játszottunk boldogan, és a tanárok, anyukák, apukák és a srácok tapsoltak boldogan, és mindenki örült, mindenki boldog volt. Talán jó, hogy nem tudtam, hogy ezzel a felhőtlen pillanattal elég ritkán fogok találkozni. Lehet, hogy egy sikeres, forró hangulatú önképzőköri bemutató után gimnazista diák nem kerülgeti ennyi szomorúsággal és szorongással a befagyott tócsákat. Lehet, hogy nem illik egy harmadikos gimnazistához az elmúlás fölötti szomorkodás. Lehet, hogy tényleg be kellett volna ülni a srácokkal a Kárpátiába sörözni és ünnepelni. De hát most már mit csináljak ? Nem így történt! Valahogy nem maradt erőm örülni. Meg aztán ki tudja? Lehet, hogy éppen akkor dőlt el végleg valami. És éppen ott, a nagy elhatározások terén, a Marcibányi téri focipályán, a csillogó bemutató utáni meglopottságban. Lehet, hogy az addig ismeretlen, furcsa fájdalom, félelem, szorongás húzott a festett várak, szakállak, kardok és keresztek felé, a színház birodalmába, amit azóta — s azt hiszem, most már végérvényesen — a szívembe zártam. V . I Jrettségí előtt egy délután a Színművészeti Főiskola Vas utcai épülete előtt tibláboltam, mikor találkoztam Várkonyi Zoltánnal. (Egyszer, még kezdő gimnazista koromban, átviharzott egy színjátszó fesztiválon, ahol a mi önképzőkörünk is versenyzett, valami disszidensdarabbal, amelynek címére és tartalmára sem emlékszem.) Most, ahogy az üvegportál előtt ácsorogtam, belém botlott Várkonyi. Szó szerint, mert jellegzetes, menekülő járásával, futólépésben érkezett, és én az útjába kerültem. Rám nézett, mint aki ismer valahonnan, és rám reccsent, hogy mit csinálok ott. — Rendező szeretnék lenni! — motyogtam. — Honnan a nyavalyából tudja maga, hogy