Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Farkasinszky Lajos: Megemlékezésa magyar Tanácsköztársaságról

FARKASINSZKY LAJOS Megemlékezés a Magyar Tanácsköztársaságról Március 2i-én emlékezünk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom magyar folytatására, az 1918—19-es forradalmi folyamat betetőzésére, jelenünk kezdetére: a Magyar Tanácsköztársaságra. Megemlékezésünk felelős emlékezés, ugyanakkor tanulságkeresés, mert tudjuk, hogy a múlt reális értékelése nélkül a jövő célkitűzéseit sem lehet helyesen megszabni. Napjainkban különösen időszerű az ily módon történő emlékezés, hiszen a március 8—9-én megtartott budapesti pártértekezletnek az volt, és a napokban összehívott XII. pártkongresszusnak az lesz a legfőbb feladata, hogy a párt eddigi fő politikai irányvonalát követve kijelölje a kivívott eredmények megszilárdításának, gondjaink megoldásának, társadalmunk — és nem utolsósorban e város — építésének a következő fél évtizedre szóló politikai programját. A kongresszusi irányelveket és azok vitáját ismerve, bizton várható, hogy a XII. kongresszus a kommunistáktól, a pártonkívüliektől, egész népünktől támogatva betölti ezt a feladatát. Iránymutatásai, határozatai a hatvanegy éve született Magyar Tanácsköztársaság céljaiban és eszméiben gyökereznek, amelyeknek a megvalósításán munkálkodtunk a felszabadulás óta eltelt harmincöt esztendő óta, és amelyekre a következő feladataink épülnek. Az első tanácshatalom céljaiban, törekvéseiben az új társadalmi rendnek, a politikai, gazdasági, kulturális életnek és magatartásnak, a nemzeti és személyes lét értelmének merőben új megfogalmazását adta. Mi pedig, e forradalom örökösei, hálásan és büszkén emlékezünk erre a merész programra. Kétszeresen jogos ez a büszkeség: hiszen akkor is a társadalmi haladás élén jártunk, és ma is azok közé tartozunk, akik új utat törnek az emberiségnek. A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának előkészítésekor kiadott felhívás jelenünkhöz is szól, hozzánk is beszél: „Ha a fronttól féltél, nincs több front; ha béke kellett, itt a béke; ha új országba vágytál, itt és most alakul részvételeddel és előtted." Amikor a Magyar Tanácsköztársaságról szólva csak néhány gondolatra szorítkozom, elsőként azt említem, hogy a Tanácsköztársaság nem az idők során egyre távolodó történelmi emlék, hanem szocializmust építő valóságunk szerves része. Ha beszélhetünk élő múltról, akkor a Magyar Tanácsköztársaság valóban az. Többek között azért, mert még sokan itt élnek közöttünk olyan idős elvtársak, akik átélték a győzelemnek, az élethalálharcnak, majd a kegyetlen megtorlásnak a napjait. Ez az időszak nagyszüleink, szüleink közvetlen élménye volt. Ezt az élményt pedig továbbadták nekünk. De társadalmi valóságunk szerves része azért is, mert legújabb kori történelműnk harmincöt esztendeje bizonyítja, hogy eszméi és politikát törekvései — igaz, más körülmények között és más úton — a ma és a holnap politikai gyakorlatában teljesednek ki. Mi jellemezte 1919-et, az akkori forradalmat és a forradalmárokat? Ami legelőször szembetűnik — amit egy kissé irigykedve állapítunk meg — az annak a forradalomnak, illetve képviselőinek a fiatalsága, tudatossága és merészsége, vissza nem rettenő vállalkozó kedve. Kun Béla a maga harminchárom évével már idős és tapasztalt forradalmárnak számított az akkori vezetők között. Ám fiatalságuk ellenére jól látták a tennivalókat, bátran vállalták a legnehezebb körülmények között is a forradalmi cselekvést és a vele járó történelmi felelősséget. A legfontosabb számukra akkor is a béke és a békés alkotómunka biztosítása, ezáltal a szocialista társadalom megteremtése volt, amit csodálatra méltó lendülettel és konzekvensen igyekeztek megvalósítani. Romain Rolland egy — 1919. június végén keltezett — jegyzetében elmondja, milyen tapasztalatokat szerzett Magyarországon a Tanácsköztársaság idején Alice Riggs Hunt amerikai újságírónő. „Meglátogatott Alice Riggs Hunt.. . Művelt és értelmes fiatalasszony... most tért vissza a bolsevik Magyarországról. Jóllehet egyáltalán nem forradalmár, nem is haladó gondolkodású, mégis meghódította a Tanácsköztársaság Budapestje. Szenvedett ugyan a közellátás végletes szabályozottságától . . . mégis az örömről és a büszkeségről beszél, amely minden arcon sugárzik. Ez az egyetlen nép ma Európában, amely szemmel láthatóan boldog: megvívta forradalmát ! Az újságírónő elég hosszú beszélgetést folytatott Kun Bélával. Csodálja bámulatos tisztánlátását (habozás nélkül, szabatosan válaszolt ötven különböző kérdésre. ..), cselekvőkészségét és munkabírását, valamint - amennyire ez megállapítható — teljes nyíltságát és egyszerűségét. Ez utóbbi tulajdonságok a kormány valamennyi népbiztosára jellemzőek.. . Mindnyájan fiatalok..." Romain Rolland levonja a következtetést, úgy vélekedett, hogy a forradalmon át a békéhez vezet az út. Ebből a meggyőződésből fakad az a példás következetesség is, ahogyan a tanácskormány március 25-től kezdődően egy hét leforgása alatt olyan rendeletsorozatot bocsátott ki, amely arra volt hivatott, hogy szinte egyik napról a másikra szocialista viszonyokat teremtsen. Rendelet jelent meg a Vörös Hadsereg fölállításáról, a bankbetétek zárolásáról, az ipar, a bányászat, a közlekedés szocializálásáról, a bérházak köztulajdonba vételéről, az általános munkakényszerről, de a munkához való jogról is. A burzsoá államrendőrség helyébe a Vörös őrség lépett. Államosították a színházakat, a mozikat, a filmgyártást, szocializálták a pénzintézeteket. Később a szocialista társadalombiztosítási rendszer kiépítéséről, az iskolák államosításáról, munkásegyetem felállításáról intézkedtek. Április 4-én köztulajdonba vették a közép- és a nagybirtokokat. Fontos eredmény volt az ideiglenes alkotmány kibocsátása, amely meghatározta az új állam felépítését, a tanácsok rendszerét, biztosította a demokratikus választójogot. Budapest, az ország fővárosa volt a Magyar Tanácsköztársaság központja, bázisa, hiszen itt tömörült az akkori magyar munkásosztály jelentős része, elsősorban a legforradalmibb nagyipari munkásság. A kizsákmányolás különböző módjaitól és a háborútól meggyötört fővárosi proletariátus adta a szocialista forradalom fő erejét és támaszát. Ez az „osztályharcban vasba öltözött" munkásság küzdött leghívebben a forradalomért, és szenvedte el a legsúlyosabb megtorlást. Következetes forradalmisága miatt nyerte el városunk az ellenforradalmároktól a „bűnös Budapest" nevet, mely — tekintettel, hogy kik akasztották rá — dicsérő jelzőnek fogható fel. Budapesten volt tehát a forradalom vezetősége s a forradalom motorja, a kommunista párt által vezetett forradalmi proletariátus. Az események — s szükségszerűen az intézkedések — itt néhány lépéssel megelőzték az ország többi részében történteket. 1919. március 21-én kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, és március 22-én már bejelentette a Fővárosi Direktórium, hogy: „a Forradalmi Kormányzótanács akaratából átvettük a főváros vezetését". Leszögezte: „...egyetlen törvényt ismerünk csak, és ez a főváros dolgozó népének érdeke, a proletárság hatalmának és felszabadulásának biztosítása. . . Felszólítjuk tehát a főváros összes alkalmazottait, hogy munkájukat fokozott kötelességteljesítéssel végezzék..." Az áprilisban megtartott tanácsválasztás nagyszabású demonstráció volt a munkáshatalom, a Kommunisták Magyarországi Pártja 2