Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Dr. Ságvári Ágnes: Helsinki

Dr. Ságvári Ágnes HELSINKI A kisebb európai fővárosok kózé tartozik. Lakóinak száma az 1600-as években 600, 1700-ban 1500, az 1975 januári népszámlálás szerint pedig már 502 961. E számadatok nemcsak Helsinki viszonylag kis méreteire, hanem dinamikus fejlődésére is utalnak. Mint annyi más kis országban, itt is a fővárosban tömörül a lakosság jelentős része, mintegy 10%-a. Későn, a XX. században önállóvá vált ország fővárosa. Fejlődése szempontjából ez döntő jelentőségű. Története két élesen elkülöníthető szakaszra válik. A korai időszakban a svéd királysághoz, majd a cári Oroszországhoz tartozott. Múltját ez a tény, jelenét pedig a Finnország 1917-ben elnyert függetlensége óta kibontakozott állami és fővárosi fejlődés évtizedei határozzák meg. Az állami hovatartozás nemcsak a finn főváros településtörténetében, funkciójának változásaiban döntő jelentőségű, hanem szerkezetének alakulásában és külső képének stílusjegyeiben is. A háborúk és hatalmi harcok, amelyeknek gyakran volt színtere Helsinki, a kis települések életének minden területén éreztetik hatásukat. A kezdetek A Finn-öböl északi részén húzódó tengeri és a kelet — nyugat irányú szárazföldi utak fontosságának megnövekedése hozta létre a települést 1550-ben. A Hame folyó vidékéről származó finnek voltak első telepesei, névadói pedig a Heisingland tartományból jött svédek. Alig húsz évvel alapítása után, 1569-ben kapott városi jogot a település. Ez a privilégium vonta maga után az elővárosok betagolódását — amely megszakítás nélkül folytatódott a XX. század közepéig. A város továbbfejlődését egy idő után gátolta kedvezőtlen fekvése. Gazdasági szempontból hátrányára vált, hogy nem volt eléggé közel a nyílt tengerhez. A balti tartományok közti háborúskodások során pedig bebizonyosodott, hogy stratégiai szempontból sem kedvező a fekvése: védelmét nem tudták biztosítani. Ezért 1640 és 1812 között — a svéd időszakban, amikor Turku volt a tartományi székhely — a Vironniemi földnyelv védett öblébe helyezték át. Komoly szerephez Helsinki a cári Oroszországhoz való csatolása után jutott, amikor nagyhercegségi főváros lett. Ebből a korból származnak az Ukrajnára emlékeztető hagymakupolás épületek. A többi fővároshoz hasonlóan folyamatosan bővültek feladatai, s ennek megfelelően alakult a település szerkezete is. A központi tér környékén helyezkedtek el a kereskedelmi és középületek, amelyeket a kézműipari műhelyek és manufaktúrák fogtak gyűrűbe. Ezt a városmagot hajdan különböző katonai építmények, magtárak, fegyvertárak övezték. A XVIII. század eleji Nagy Északi Háború idején a lakosok felgyújtották városukat a közeledő ellenség előtt. Az újjáépítéskor azonban még megtartották a régi városszerkezetet. A múltat az 1808-as tűzvész tüntette el végérvényesen. Ekkor a város oly mértékben a tűz martalékává lett, hogy teljesen újjá kellett építeni. Ez a tragédia nyitott utat a korszerű városfejlesztés előtt. Az urbanizáció kora Az urbanizációs folyamat felgyorsulása a XIX. században Helsinkiben is a mienkhez hasonló városi, külvárosi fejlődést eredményezett. A társadalom szerkezetének változásai átalakították az évek során a város képét is. A város körüli övezetbe települtek a gyárak és a munkásnegyedek. A külső körzetben foglaltak helyet a mezőgazdasági területek. Mindezek a századforduló után öszszekapcsolódtak, majd egybefonódtak Helsinkivel, de csak 1946-ban, a nagyarányú építési-igazgatási reform kapcsán váltak a város szerves részévé. Egy időben városi magisterek ellenőrizték az építkezéseket, s a tervezés és az építkezések irányítása a Helsinki Újjáépítési Bizottsághoz tartozott. A Bizottságot 1825-ben feloszlatták, a központi irányítást több átmeneti intézkedés után az Építésügyi Hivatal vette át. Az iparosodási hullám a tervezést is forradalmasította. (Hogy csak egy példát említsek: új épülettípus tervezése került előtérbe, a kereskedelmi utak mentén húzódó gazdasági intézményeké és székházaké.) Az 1906-0S rendezési tervben a külterületeken fekvő részekre is ki akarták terjeszteni a központi bejelentések és intézkedések rendszerét. 1918-ban pedig Saarinen, ismert finn építész szigorúan regionálisan külön kívánta választani a különböző városi funkciókat ellátó hivatalok épületeit. Az iparosodó város szerteágazó gazdasági élete és a lakosság számának növekedése egy idő után szükségessé tette a közigazgatás átszervezését is. Az 1873-as közigazgatási reform a hatalmat a Városi Tanács és a Kincstári Hivatal kezébe adta. A tervezés és a terv megvalósítása a helytartósági testületek kezébe ment át. Az érvényes építésügyi szabályzatok általában három részből álltak: a várostervet érintő részből; a telkek beépítését szabályozó és az építkezések lebonyolítását leíró részből. Minden épületről tervrajzot kellett készíteni. A középületek terveit jóvá kellett hagynia a szenátusnak, a magánépületeket pedig, a korábbi szabályok szerint a helyhatósági kormányzó engedélyezte a városi közigazgatás jóváhagyása után. A fővárossá lett Helsinki magán viselte egyrészt a cári idők feudális szellemének jegyeit, másrészt az olcsó tőke okozta rohamos fejlődés nyomait. Élvezte a jelentőségének tudatában levő város építőkedvének minden előnyét és hátrányát. Csakúgy, mint más, késői fejlődésű város, ahol az önkormányzat fejlődése ugyancsak elmaradottnak bizonyult, és a városi hatóságok jogköre korlátozott volt. A főépítész és az Építésügy Nemzeti Tanácsának felügyelői nem vizsgálhattak meg minden egyedi esetet, nem ellenőrizhették hatékonyan a szaporodó építkezéseket. Végül is helyi szervek felállítására került sor, amelyeket a koordinálásért felelős vezető városépítész ellenőrzése alá helyeztek. Még ez a fontos tisztségviselő is csak az Egészségügyi Minisztérium képviselőinek megkérdezése után dönthetett. Helsinkiben 1908-ban megalapították az Építésfelügyeleti Hivatalt, amelyet törvényhozói hatalommal ruháztak fel. Kisebb hatásköri módosulással ma is ez a szerv foglalkozik — az 1970-ben létesített Helyhatósági Műemlék Bizottsággal karöltve — a történeti városmag védelmével és a tervszerű városfejlesztéssel. Műemlékvédelem Miután a város folytonosan változik, a tervezés egyik központi feladata a műemlékek védelme. Az elmúlt tíz évben 900 épületet bontottak le Helsinki belvárosában. Meglehetősen nagy szám ez, hiszen összesen körülbelül 7000 épület állt itt. A műemlékvédelem irányelvei: helyreállítani és megőrizni a különböző évszázadok különböző társadalmi csoportjainak környezetét bemutató egységeket: megóvni az esztétikai szempontból értékes tereket, védeni az egyöntetű, egységes vá-40