Budapest, 1979. (17. évfolyam)

1. szám január - Székely Eva: Otthonom a víz

embert kíván. Félszerivel legfeljebb lubickolni lehet. A sportban és az életben semmit sem adnak ingyen. Életem nagyobb részét töltöttem az uszodában, illetve a vízben. Mi történt ott velem az után a bizonyos középiskolás verseny után? Még alighogy beleilleszkedtem a csapatba, alig telt el egy év, és a háború egyre közeledett. Éjszakánként megszólaltak a szirénák, repiilőerődök szórták gyilkos terhüket a városra. 1941. júniusában az előkelő margitszigeti grifimadaras klub versenyén álltam fel a raitkőre. Az indítás pillanatában a szövetség egyik funkcionáriusa rohant a partra, és lerángatott a kőről. Ez háromszor egymás után megismétlődött. Vad vita kerekedett, hogy a „megtisztított" magyar sportban nincs helyem. A józanabb vezetők azzal érveltek, hogy a zsidótörvény végrehajtási utasítása még nem látott napvilágot. Végre elindulhattam, és három országos rekordot úsztam. A méltatlan és szégyenteljes vita különös csattanóval végződött. A nyilaskeresztes párt szócsöve másnap hatalmas szalagcímben közölte a hírt: „Országos rekordok az első zsidómentes úszóversenyen". Ezután a hitleri őrület bezárta előttem a Sportuszoda kapuját, és egy tollvonással elvették tőlem minden gyerekkori álmom megvalósíthatóságának lehetőségét, azt, hogy jó versenyző lehessek. Ezután 4 éven át összeszorított fogakkal, embertelen körülmények között végeztem egy 5 tagú kis közösségben az edzéseket. Verseny? Bajnokság? Olimpia? Nem, közvetlen szakmai célról szó sem lehetett. Mindez távoli álomnak tűnt azokban az időkben. És az éhséggel, a szüntelen félelemmel küszködve ugyan miféle sportbéli értéke lehetett ezeknek az edzéseknek ? Tudtam én mindezt akkor is. Mégis, ha bárki visszatart, talán egy életre meggyűlölöm. Valahogy úgy éreztem, hogy a víz, az úszás az egyetlen kincsem, olyasmi, amit csak az életemmel együtt vehetnek el tőlem. Ezt kell megőriznem, átmentenem a szörnyű esztendőkön egy jobb világba. Sikerült. Csupa csoda történt velem. Megmaradt az életem, és megmaradt a víz és az úszás is. Tizennyolcadik születésnapomon vége lett a háborúnak. Magyarorszáe felszabadult. Ragyogó tavasz, harsány napfény. Romtakarítás, boldog, önfeledt munka, az uszoda, a mi uszodánk újjáépítése. Élni, tanulni, úszni! Mindent szabad. Megkezdtem gyógyszerészi tanulmányaimat az egyetemen. Az edzések szinte rituális rendben folytak. Semmi sem volt felesleges, semmi sem történt véletlenül. Télen-nyáron már hajnalban róttuk a hosszakat. Kint még az éjszaka árnyai lapultak, mikor mi kísérteties félhomályban mint az igazi katonák, hajtottuk végre a feladatokat mindaddig, amíg más parancsot nem kaptunk. Megértettük már akkor, hogy a kitűzött cél igen magas. Ha el akarjuk érni az olimpiai érmet, egész további életünket ennek kell alárendelni. A győzelmek nem jönnek maguktól, és csak az érhet el sikert, aki az edzéseken az utolsó erejét is képes bedobni. Az edzéseken tanultunk meg fájdalommal élni és minden kínt elviselni. Aki azt nem érezte, nem tudja, milyen az. Először az oxigénadósság következtében elzsibbadnak az ember lábai, majd ezt égető fájdalom követi, mely eléri a tüdőt. Minden lélegzetvétel kín, mintha forró üvegport lélegezne be az ember. A fájdalom terjed, eléri a karokat, az úszó lesüllyed, és már az is erőfeszítésbe kerül, hogy a víz színén tartsa magát. Pulzusa és az uszoda zaja harsogó robajjal zúg a fülben, szemei előtt színes karikák táncolnak. Az ember gyomra mintha kiszakadna, és egész énje könnyítésért könyörög. Ez az ember tűrőképességének határa, ahol az úszó maga dönti el, hogy könnyít, vagy belevág a finisbe. Ez a választóvíz a nagy versenyző és a többi között. Csak azok lehetnek egy olimpiai döntő résztvevői, akik ezt vállalják. Az edzéseken a fájdalom úgy neme-A jókedvemet mindig megőriztem siti a versenyzőt, mint a tűz a vasat, kiolvaszt belőle minden salakot. Ezért a fájdalmat nemcsak tűrni kell, de hinni is kell rendeltetésében. Ha az úszó saját akaratának és testének urává válik, képes lesz arra, hogy a nagy versenyeken helytálljon. De egyben megtanulja azt is, hogy szembenézzen az élet nehézségeivel, uralkodjék testén és érzelmein egyaránt. Ezért érdemes küzdeni, egyébként az egész folyamat értelmetlen, felesleges, embertelen kínná változik, és nem jobbá, csak rosszabbá teszi az embert. Megtanultuk, hogy társak nélkül nincs eredmény. Az úszás nem a magányos farkasok erdeje. Kiemelkedő eredmények csak ott születhetnek, ahol a versenyzők fel tudják adni az „én" és a „te" fogalmát, hogy belépjenek oda, ahol csak a „mi" létezik. Megtanultunk úrrá lenni önzésünkön és előtérbe helyezni csapatunk érdekeit. Múltak az évek. Naponta 10 kilométer — ez volt az adag. Tízezer kartempó, hatvanezer lábütem. Öt óra. Hatezer erőltetett légzés, huszonegyezer kétségbeesett szívdobbanás. Aztán eljött 1952. A döntő előtt, a döntőre való készülődés közben, hányszor dobolta a rémület az agyamban : mi lesz, ha nem sikerül ? A versenyen a pillanatnak is nagy szerepe van. Szerettem az ellenfelet, de csak mögöttem. Aztán elkövetkezett a 200 méteres hajrá pillanata. Min-Versenyzöi pályafutásom emlékei Szobám