Budapest, 1979. (17. évfolyam)

1. szám január - Székely Eva: Otthonom a víz

den sötét lett, a világon semmit nem láttam és nem is hallottam. Tenyérnyivé zsugorodott össze az egész uszoda. Egy tenyérnyi fal — olimpiai bajnokság. Egy tenyérnyi hely, amelyet el kell érni — elsőnek! Amikor felhangzott a Himnusz, tudtam, hogy rendkívül szerencsés ember vagyok. A legnagyobb csodát éltem át abban a néhány percben a dobogón. A legnagyobbat, ami megtörténhet egy emberrel a földön. Ott teljesedett be gyermekkorom és fiatalságom legszebb álma. Csak kivételesen szerencsés emberekkel történik meg, hogy ilyen tökéletesen, ilyen kézzelfoghatóan váljék valósággá, amit megálmodtak. Versenyezni jó és szép, de ismerni kell a végső hátán. Közel két évtizedig versenyeztem, és ezekben az években az volt a szép, hogy mindig tartogatott valami izgalmasat, valami váratlant. A hét vége mindig esemény volt. Hogy érdemes volt-e ? Az aranyérmekről nem beszélek. Azokért minden érdemes volt. De ha sose lett volna érem, még akkor is többet kaptam az úszástól, mint amit adtam. Bejártam a világot, rengeteget tanultam. Megtanultam, hogyan kell veszteni és hogyan lehet győzni. Saját bőrömön tanultam meg, hogy a kemény munka így vagy úgy mindig meghozza a maga eredményét. Az élet csak úgy igazi, ha az ember semmit sem kap ingyen, öröme csak akkor van, amiért meg kell küzdeni. Nemcsak az én életem, de kislányom élete is összefonódik az uszodával. Még a világon sem volt, amikor már kapcsolatba került a vízzel. Soha semmit nem vártam olyan boldog izgalommal, mint gyermekem születését. Mint mindenre, erre is tudatosan készültem. és életemnek ezt a várakozással teli kilenc hónapját alárendeltem ennek a célnak. Boldog, vidám, egészséges kisbabát kívántam, ezért ésszerűen és szakszerűen éltem. És minden nap úsztam, mert enélkül ekkor sem tudtam elképzelni az életemet. Az orvosok azt mondták, nyugodtan tehetem. Egy ütt_ úsztunk akkor még egy testben, és nekem soha eszembe nem jutott, hogy egy évtizeddel később, milyen jelentősége lesz ennek a királyi többesnek: „úszunk". Úszunk jól és úszunk rosszul, úszunk kis versenyt, úszunk nagy versenyt, úszunk edzésen, és ki tudja még miért. Akkor bennem még csak a boldogság élt, mert minden együtt volt, amire szükségem volt. Már akkor megbeszéltem vele közös edzéstervünket. Aztán egyszercsak eljött a nagy pillanat, megmutattak egy vörös, visító, hosszú fekete hajú csomagot. Aztán másnap, amikor először adták a kezembe, és először tátogott éhesen felém, tudtam, hogy ezért a tátogó, kiszolgáltatott emberpalántáért mindhalálig az életemet tudnám adni. Ez a legnagyobb csoda, ami az emberrel megtörténhet a földön. Mindenki azt kérdezte, úszóbajnok lesz-e a baba, mintha „normális" ember foglalkozna vele, hogy mi lesz egy csecsemőből. Természetesen, mivel életünk legnagyobb részét az uszodában töltöttük, megtanítottuk úszni. Örömet, sportörömet, a sajátomhoz hasonlót akkor éreztem igazán, amikor lányom először úszott szabályos, szép tempókkal. Repestem! Kiáltani szerettem volna. Nagy érzés volt. Tudtam, hogy valami olyant tanult meg, ami egy életen át örömet adhat neki. Ettől kezdve neki is második otthona lett a víz, az uszoda. Aztán úgy alakult az életem, hogy úgy éreztem, a patikát fel kell váltanom a medence partjával. Ugyanazt a kényszert éreztem, hogy meg kell mutatnunk: mi magyarok is tudunk úszni, mint régen, versenyző koromban. Edző lettem. Tudtam, hogy ha a korszerű edzésmódszerek elemeit abc-nek tekintjük, akkor ma már az egész -Hágón ismerik a teljes ábc-t, de annak az edzőnek a versenyzői nyerik a világversenyeket, akik a betűből értelmes szavakat, mondatokat tudnak alkotni. Megpróbáltam. Igazi otthonomba, lakásunkba már csak aludni jártam. A nap 16 óráját az uszodában töltöttem. Aóo-as években megindult lányunk úszópályafutása, és 12 éven keresztül követte közös életünk minden mozzanatát. Az uszodának, a víznek, második otthonomnak köszönhetem, hogy ettől kezdve az anya—leány viszony kibővült a tanítvány—edző kapcsclatával. Ez a két kapcsolat kölcsönhatásban, szinte szimbiózisban nyújtotta azt a sok-sok örömet és csodálatos élményt, amelyet együtt átéltünk, megduplázta a bánatot, elmélyítette az átélt kudarcot is. Mégis azt hiszem, nagy ajándék az élettől, hogy mindezt lányommal együtt az uszodában átélhettem. Sokkal mélyebb lett kettőnk kapcsolata, és sok minden olyat adhattam neki az úszással, amelyet kizárólag mint anya, sohasem tudtam volna megtenni. Sok évig dolgoztunk együtt, aztán egy edzésen, ragyogó áprilisi napsütésben, egyszercsak megállt, rám nézett, és csak annyit mondott: „Anyu, nem szerez már örömet a versenyzés!" Leállítottam a stoppert. Mindketten tudtuk, hogy ez volt a végszó. Talán csak akkor döbbentem rá én magam is, hogy lányom pályafutása mennyire betöltötte nappalaim és éjszakáim minden percét. Talán csak akkor döbbentem rá én magam is, hogy az ö edzéseit és versenyét sokkal mélyebben éltem át, mint a sajátomét. Lehet, hogy azért, mert ahogy múltak az évek, egyre érzékenyebben reagáltam én magam is mindenre ? Lehet, hogy azért, mert Andrea pályafutása olyan volt számomra, mint a kapuzárás előtti utolsó nagy szerelem? Szép, emlékezetes, fájdalmas és boldog. Aztán múlt az idő. Andrea megtalálta örömét a tanulásban és jövendő hivatásában, és megtalálta az élet igazi ér-Szobasarok az olimpiai oklevelekkel telmét a kisfiában, aki most tanul úszni. E" n pedig állok tovább az uszoda partján, és megpróbálom előbbre vinni a magyar úszósport szekerét. Körülbelül az történt velem, mint amikor egy versenylovat bekötnek egy szekér elé. De a szerelem a régi. Minden nap úszom, és a víz nekem olyan élmény, hogy abban a pillanatban, amikor bemegyek a vízbe, számomra megszűnik a külvilág minden bajával, minden egyébbel, csak a víz van és én. Ugyanolyan érzés, mint amikor otthon kisgyerek koromban becsukódott mögöttem az ajtó, és éreztem, hogy biztonságban vagyok. A vízben ezt érzem, a víznek köszönhetem, hogy úgy érzem, egy életre megszereztem egy bizonyos belső biztonságot, amelyet nem lehet az embertől elvenni. Szárazföldi otthonomat is úgy választottam, hogy szinte uszodákkal vagyok körülvéve a Duna közvetlen közelében. Ha tiszta az idő, a Margitszigeti Sportuszodából áthallani még a versenyek eredményhirdetését is. De az otthonom berendezésén meglátszik a gyermekkori otthon minden jele. Szeretem a szépet, az antik bútorokat, a könyveket, a szőnyegeket és a virágokat a lakásomban. így nőttem fel, és csak ilyen környezetben érzem igazán jól magam. És természetesen itt vannak a nyert dolgaim, két terjedelmes vitrin tele van velük, a falakon pedig a nagy versenyek diplomái. Ahhoz hasonló boldogságot és nyugalmat, amelyet a vízben érzek, akkor érzek otthon, ha velem van a családom, akik a világon a legfontosabbak számomra: az édesanyám, a lányom és a kis unokám, és gondolatban itt van velünk az édesapám is. Szüleimnek köszönhetek mindent, amit az életben kaptam, és bármi ért, vagy fog érni, mindig úgy érzem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Külön szerencsém, hogy megtaláltam igazi, sírig tartó szerelmemet: a vizet.